Székely Ervin: A nép nevében

„Mi vagyunk a nép!” – kiabáltuk ’89 decemberében, arra utalva, hogy azok, akik a hatalmat gyakorolják és megpróbálják elfojtani a forradalmat, nem a nép nevében teszik, ergo nincs legitimitásuk. Én is ordítottam, ahogy a torkomon kifért, pedig már akkor éreztem, hogy ez a jelszó sántít kissé, hiszen a nép fogalmába az elnyomóink, a szekusok és a besúgóik, a pártaktivisták, a politbüró, sőt horribile dictu maga Ceauşescu is beletartozik. Akkor hát ki a nép, az aki – így tanultuk – alakítja a történelmet, gyakorlatilag mindent megtehet, mert mindenre van felhatalmazása (hiszen saját
magától kapja), ezért tévedhetetlen és leválthatatlan?
A nép a hatalom forrása, végrehajtója és elszenvedője is egyben.
A kérdés csak az, hogy hogyan osztják le a szerepeket, mert nyilván nem vezethet és nem szenvedhet egyszerre mindenki. Ezért aztán, aki vezetni akar – bocsánat: felvállalja a kormányzás terhét és a döntéshozatal felelősségét –, az kijelenti, hogy nem a maga, hanem a nép nevében cselekszik, azaz tulajdonképpen csak értelmezi és megfogalmazza azt, amit a nép óhajt, törvényekké artikulálja a kollektív akaratot és bölcsességet.
Csakhogy – amint azt számos történelmi példa igazolja – a vezetők, gyakran saját vágyaikat, gondolataikat valósították meg, a nép nevében és felhatalmazásával gyakran egyéni érdekeket érvényesítettek, azokat pedig, akik nem értenek velük egyet, a nép ellenségének nyilvánítják, hiszen ők személyükben hordozzák a népakaratot.
1990-ben az Iliescu nevével fémjelzett Nemzeti Megmentési Front kampányának egyik kulcseleme az volt, hogy ők a népet képviselik, szemben a történelmi pártokkal, akik az arisztokrácia, a földesurak szószólói lennének (holott már egyik társadalmi réteg sem létezett), kiszorítva ezzel a népből a polgári értékek politikai megjelenítőit. Ugyanez a gondolat tragikusabb formában nyilvánult meg az év júniusában, amikor a Bukarestben randalírozó bányászokat, mint az egészséges népharag angyalait próbálta bemutatni a kormányközeli sajtó.
Autokrata vezetőknek is szükségük van arra, hogy vitatható politikai programjaikat népszavazásokkal legitimálják. A magyarországi Fidesz nemzeti konzultációi, amelyekben a hatalom úgy fogalmazza meg a kérdéseket, hogy arra normálisan csak egyféle válasz legyen adható, jól jelzi azt, hogy maguk a vezetők is tudják: nem övezi osztatlan együttérzés ötleteiket, ezért hamisítanak maguknak népfelhatalmazást.
A kultúrában ugyanez a jelenség sokkal szemléletesebben érvényesült. Szerb Antal monumentális magyar irodalomtörténetében joggal állapítja meg, hogy az úgynevezett népi irodalom soha nem volt népi. A népi írók és költők jelentős része iskolázott nemes, olykor arisztokrata volt, akiknek viszont szükségük volt népiességük bizonyítására, mert ez elfogadottabbá tette őket. A „népies” a legtöbb esetben egyfajta biedermeier szépelgő stílus volt (lásd: Szabolcska Mihály), amit az igazi nagyoknak (Petőfi) sikerült megspékelniük egy-egy igazán találó költői képpel, ami viszont nem volt népi.
Alkotóereje teljében már Arany János is szűknek és kényelmetlennek érezte a népi gúnyát és saját útját, a „históriai realizmust” kezdte járni, eltávolodva a biedermeier népiségtől. De Szerb még ennél is tovább megy, és kijelenti, hogy a népi irodalmat nem a nép olvasta, merthogy a nép nem olvasott, voltak fontosabb dolgai. A nem-népi írók tehát nem-népi olvasóknak (inkább a városi polgárságnak) írtak, mintegy a nép nevében, a nép feje fölött valósítva meg saját maguk alkotói menedzsmentjét.
Vagyis: a politikusok és az rók névleg a népnek kormányoznak és írnak, csak a nép valahogy mindig kimarad ebből az egészből.
Nemrég Călin Georgescu szélsőséges, populista elnökjelölt jelentette ki néhány ezer híve körében, hogy „mi vagyunk a nép”. Más szóval kizárta a népből, mindazokat, akik nem osztják nacionalista, oroszbarát, EU- és NATO-ellenes nézeteit. Csakhogy erről még az istenadtának is nyilatkoznia kell alig több mint két hónap múlva, s talán felülbírálja Georgescu megállapítását, különben meglehet, hogy elnéptelenedik az ország.