Ma rendhagyó jegyzetet fognak hallani abban az értelemben, hogy én kevesebbet beszélek, önök pedig több muzsikát fognak hallgatni. Higgyék el nekem, ezzel mindketten jól fogunk járni. Az ideiglenes formabontás oka az, hogy Mihály Istvánnak Csutak István által megzenésített verseiről fogok beszélni annak kapcsán, hogy ezek a közelmúltban jelentek meg a Youtube és a Spotify csatornákon. A produkciókról pedig aligha lehetne a dalok egyikének-másikának meghallgatása nélkül.
Nos, Mihály Istvánt a Kolozsvári Rádió szerkesztőjét valószínűleg sokan ismerik, a Sajtóklub című rovatát bizonyára önök közül is sokan hallgatták. Mihály Istvánt, a költőt viszont bizonyára sokkal kevesebben, pedig verseit országos lapok – az egykori Ifjúmunkás, a Helikon és a Korunk – is közölték. Nekem abban a szerencsében van részem, hogy több mint harminc éves barátság köt Mihály Istvánhoz, s úgy ismertem meg mint olyan embert, aki kritikusan figyeli a különböző társadalmi jelenségeket és minden esetben markáns véleményt is fogalmaz meg ezekről. Mindazonáltal nem valami hőbörgő fráterről van szó, hanem egy olyan értelmiségiről, aki finom iróniával, fanyar humorral, olykor a groteszk eszközével képes leírni és művészi szinten értelmezni a minket körülvevő valóságot. Ugyanakkor szerencsésen ötvözi a közéleti mondanivalót a szubjektív vízióval, azzal, ahogyan benne lecsapódnak korunk kihívásai. Lássunk – pontosabban: halljunk – erre egy példát:
A dalszerzőt és előadót, Csutak Istvánt aligha kell bemutatni hallgatóinknak. Mint a Garabonciás együttes frontembere, később parlamenti képviselő és államtitkár képes volt arra a performanászra, hogy minden státusában kényelmetlen legyen azoknak, akik a kreativitás helyett a rutint, a szabad gondolkodás helyett a megszokott sémákhoz való ragaszkodást választották.
Ahogyan korábban, Markó Béla verseinek a megzenésítése során is tette, most is értelmezi Mihály verseit. A dal és a szöveg szoros egységet alkot. Zenéje követi a versek szellemiségét, ugyanakkor nem alárendeltje azoknak, hanem a dal sajátos eszközeivel alkotja újra a verseket, segíti a befogadót abban, hogy szövegben és dalban is ugyanazt az élményt kapja meg.
Erre is következik rövidesen egy példa előbb azonban elmondom, hogy az Apokrif-apokalipszis, a Miért ne legyek dromedár, valamint a Molto vivace című megzenésített versek elérhetők a Youtube-on és a Spotify-on is, ajánlom, hallgassák őket meg akár többször is, nem mindennapi élményben lesz részük.
Elhangzott a román közrádió bukaresti magyar adásában 2024. október 10-én.
Mihály István: Apokrif apokalipszis
Hideg-kegyetlen áramvonalas az este
remeg a mennyei koldusok teste
ólmos égen agonizál a hold
delirál a város: flegmányi folt
Gyökerüket tépik a holdkóros házak
Álmodnak az utcák héttornyú várat
Imára kulcsolják ágaik a fák
Sikolt a nagyharang: fenevadat lát
gyökerüket tépik, lebegnek a házak
márványfalért sírnak, felhők fölé vágynak
hörögnek a folyók, hidak roskadoznak
hatszázhatvanhatszor belénk fagy a holnap
(1996-1997 táján)
Mihály István: Miért ne legyek én dromedár
miért ne legyek én dromedár
sivatagi turulmadár
négyévente cserebogár
vagy hegyoldal nagyon kopár
déli sarki búbos banka
selymit kitakaró barka
vagy gorilla, nagyon bamba
ha köptök a dromedárra
a tejúton utcaseprő
szilvórium, búfelejtő
vagy esetleg mind a kettő
ősi kutyafejű tatár
jégelverte sivár határ
vagy egy viccben poén akár
miért ne lennék én dromedár
(1996)
Mihály István: Molto vivace
Tojjak nektek aranytojást?
Szeretnétek! Bezzeg!
Ahelyett hogy körmölném itt
ezt a csámpás verset
inkább nőne csicsás púpom
dukálna vagy kettő
gyököt vonhatnék magamból
hánytat ez a fertő
dicső múltú a trágyadomb
fene a pofámat
ahelyett hogy tisztelegnék
őseink farának
nem jó semmi!! múlt s jövendő:
mítosz s kancsal mámor
folyton csak a jelen kéne
mért van olyan távol?
– sipánkodunk ahelyett, hogy
elismernénk bezzeg
nemzedékek sora küzdött
hogy megérjük eztet
önfeláldozóan szolgált
nappalt éjjé téve
fényre derülő hazáért
hullott drága vére
De nekünk nem kell! Nekünk nem jó!!
büdös az örökség!
Nincs látszatja a melónak
nagy rakás ökörség
Nem vállalják a hagyományt!
a sok régi érték
coca-colává silányult
elveszett a mérték
mi nem is volt. Máz a pofán
farizeus álca
s most mi tojjunk aranytojást
záptojásba zárva?
(1995)
