Székely Ervin: A megválaszthatósági jog korlátozásának egyes jogi szempontjai

Diana Şoşoacă és Călin Georgescu elnökjelöltségének visszautasítása több jogi és politikai kérdést is felvet.
Az első, amit meg kell vizsgálnunk az, hogy a jelöltlisták alkotmánybírósági kontrollja – amit az 1992/47-es számú törvény 37-ik és 38-ik cikkelye szabályoz – kiterjedhet-e érdemi szempontokra, vagy kizárólag a jelöléseket tartalmazó iratcsomók formai vizsgálatát írja elő. A hivatkozott törvényszöveg ezt nem részletezi, és ennek hiányában Iuliana Scântei alkotmánybíró – aki tavaly a taláros testületnek a Diana Șoșoacă jelöltségét elutasító határozatával kapcsolatban különvéleményt fogalmazott meg – azt írta, hogy az Alkotmánybíróságnak nincs hatásköre az elnökválasztáson induló jelöltek magatartásának, véleményének, nyilatkozatainak vagy attitűdjeinek ellenőrzésére, ezek mind szubjektív szempontok, amelyek a véleménynyilvánítás szabadságának körébe tartoznak. További érvként Scântei azt is hozzátette, hogy az államfő-választásról szóló 2004/370-es számú törvény 27-ik cikkelye a jelöltség feltételeiről szólva nem tartalmazza kizáró okként azt, hogy a jelölt milyen nyilatkozatokat tett Románia szövetségi rendszeréről, tagadta-e a holokausztot, vagy ápolta-e háborús
bűnökért elítélt személyek kultuszát. Ezekért a cselekményekért más bíróságoknak kellett volna jogerősen elítélniük a jelöltet ahhoz, hogy az Alkotmánybíróság megállapíthassa: büntetett előéletű, ezért nem indulhat.
Csakhogy az Alkotmánybíróság nem tévesztendő össze egy titkársággal, ahol ha egy kérvény eleget tesz a formai követelményeknek, akkor iktatják és ezzel a maguk részéről az ügyet elintézték. A testületnek igenis mérlegelési joga van, amelyet a már hivatkozott 1992/47-es törvény első cikkelyéből lehet levezetni, amelyik kimondja, hogy az Alkotmánybíróság szavatolja az alaptörvény mindenek-fölöttiségét (szupremáciáját), azaz Románia valamennyi állami intézményének alkotmányos működését. Tehát azt, hogy mi alkotmányos és mi nem, kizárólag a kilenc alkotmánybírónak van joga
eldönteni. Scântei asszony pedig téved, amikor azt állítja, hogy Șoșoacă kizárásával az
Alkotmánybíróság túllépte a hatáskörét, ugyanis ugyanaz a törvény azt is kimondja, hogy a testület maga dönt a saját hatásköréről és ezt egyetlen hatóság sem kérdőjelezheti meg.
Következésképp: az Alkotmánybíróság jogszerűen járt el akkor, amikor saját hatáskörét úgy értelmezte, hogy az kiterjed a jelöltek magatartásának, nyilatkozatainak alkotmányossági vizsgálatára is.
Van azonban a kérdésnek egy másik lehetséges megközelítése is. Az alaptörvény 37-ik cikkelye értelmében a megválaszthatósági jog alapvető emberi jog, amelynek korlátozása szigorú feltételekhez kötött. Ezeket a feltételeket a 2004/370-es számú törvény 28-ik cikkelye tételesen felsorolja, és köztük nem szerepel a jelölt nyilvánosan hangoztatott véleménye, még akkor sem, ha az alkotmánysértő. Csakhogy nemcsak az egyénnek, de az állam által megjelenített közösségnek is vannak jogai, amelyeknek – bizonyos feltételek mellett – az egyén jogainak sérelmére is érvényt kell szerezni.
Erről értekezett a közelmúltban egyik blogbejegyzésében Adrian Năstase volt miniszterelnök, aki a következőket írta: „Most olyan kétértelmű helyzetben találjuk magunkat, amelyben úgy tűnik, hogy két véglet között kell választanunk: egyrészt a jelöltek megválaszthatósági jogának abszolút szabadsága, másrészt az állam szabadsága, hogy közérdekből cenzúrázza ezeket a jogokat. Mindkét megközelítés
mellett vannak érvek, attól függően, hogy hogy az egyén vagy a társadalom szempontjai szerint vizsgáljuk őket. Egyértelmű, hogy a modern társadalomban az egyéni jogok nem lehetnek abszolútak, másrészt viszont az állam jogai sem alkalmazhatók önkényesen”.
Az egyéni versus állami jogok elsőbbségének vizsgálata esetében tehát felvetődik az arányosság és szükségesség elvének korrekt alkalmazása. No és persze az, hogy ki döntse el mennyiben indokolt egyes személyek esetében a megválaszthatósági jog korlátozása. Nyilván, hogy egyetlen válasz lehetséges: az Alkotmánybíróság. A taláros testület pedig pont ezt tette.
A kérdés politikai oldala az, hogy a választások érvénytelenítése, egyes jelöltek kizárása a versenyből mindig felveti annak gyanúját, hogy az illető ország demokratikus berendezkedése súlyosan sérült.
Románia esetében is ez történt, és Bukarest bizonyos értelemben ismét szégyenpadra került, romlott a nemzetközi bizalom a romániai hatalmi intézményekben és igazságszolgáltatásban. Egy másik elemzés tárgya lehetne az, hogy mit tesz ebben a helyzetben Románia külügyminisztériuma. Egyértelműen és átláthatóan kommunikál partnereinkkel, vagy háttéralkukkal próbálja menteni a menthetőt?