Egy politikus lemondását – amennyiben az nem személyes vagy egészségügyi okokból történik – a közvélemény kudarcként könyveli el. A politikai közeg sem méltányolja a következmények levonását, a közéletből távozó politikusba előszeretettel rúgnak bele még a volt kollégái, úgynevezett harcostársai is, megfutamodásnak, cserbenhagyásnak minősítve az esetet, miközben ellenfelei bűnbakként, minden bajok okozójaként mutogatnak rá. A személyes sikertelenség elismerését sokan szándékosan azonosítják magának az eszmének a kudarcával.
Ezért aztán a politikai lemondás ritka, mint a fehér holló. Sokkal több példát látunk a hatalomhoz való görcsös ragaszkodáshoz, amelynek azonban már középtávon is súlyosabbak a következményei mint a lemondásnak. A saját alkalmatlanságát, meghaladottságát nem beismerő politikus akarnokká válik, folyton bizonyítani akarja képességeit, személyes becsvágya fontosabb lesz számára, mint az ügy, amiért egykoron – talán őszintén – sorompóba állt. Az ilyenekből lesznek az autokrata vezetők, akik árgus szemmel figyelik lehetséges riválisaikat, akiket a megfelelő pillanatban eltávolítanak, s ha mégis megbuknak, akkor nem átallanak konkurens pártok vagy ideológiák színeiben feltűnni, mintsem dicstelenül eltűnni.
Ezzel szemben a lemondást választó politikus azt bizonyítja, hogy képes a józan helyzetértékelésre, ugyanakkor gesztusával lépéskényszerbe hozza saját elvbarátait és politikai ellenfeleit. A lemondás hosszabb távon az emelt fővel való távozás szinonimája is lehet. Annak bizonysága, hogy az illető politikus megőrizte méltóságát, nem adta fel meggyőződését és nem ment bele elvtelen kompromisszumokba.
A kellő időben lemondó politikus ezért megőrzi egy későbbi nagy visszatérés lehetőségét is, hiszen párttársai és a közvélemény egy idő után rájöhet, hogy ő mégiscsak jobb volt, mint az utána következők. Így járt Magdalena Andersson, volt svéd miniszterelnök, aki 2021-ben lemondott, miután a szociáldemokratákkal koalícióban lévő zöldek kiléptek a kormányából. Nem sokkal ezután a parlament mégis neki szavazott bizalmat és ő maradt a kormány élén. De a nagy visszatérők között megemlíthetnénk Whinston Churchillt, David Cameront vagy éppen Silvio Berlusconit, jóllehet az említettek nem feltétlenül saját akaratukból mondtak le, hanem azért, mert
elvesztették a választásokat, de ők ennek ellenére sem hagyták el pártjukat.
Armin Laschet azonban senkitől sem kényszerítve mondott le a német Kereszténydemokrata Szövetség, a CDU elnökségéről, amikor a CDU-CSU közös kancellárjelöltjeként 2021-ben alulmaradt a szövetségi választásokon a szociáldemokraták jelöltjével, Olaf Scholzcal szemben. Akkor Laschet kijelentette, hogy egyedül őt terheli a felelősség a választási vereségért és csöndben távozott. Ma ő az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének alelnöke.
A választási kampány idején a közszolgálati médiában dolgozókra vonatkozó
kommunikációs megszorításokra való tekintettel hazai vagy szomszédos országbeli példákat nem említek, pedig valójában ők ihlették ennek a jegyzetnek a megírását.
Mindent összevetve: a bölcs és felelős politikus hajlandó a visszalépésre akkor, amikor úgy értékeli, hogy pártja, vagy a közérdek ezt követeli meg. Aki viszont akkor is ragaszkodik tisztségéhez, amikor nyilvánvalóvá válik, hogy elképzeléseit nem tudja megvalósítani, vagy programja szembekerült a választók akaratával, az nemcsak pártjának, de saját magának is felbecsülhetetlen károkat tud okozni.
Rovat: VÉLEM ÉN