Szerdán 92 „igen” és 22 „nem” szavazattal a Szenátus elfogadta azt a törvénymódosítást, amelynek értelmében november 1-től 25 százalékkal emelkednének a képviselők és szenátorok, miniszterek és államtitkárok, valamint a kormány főtitkársága, parlament, Törvénykezési Tanács és az elnöki hivatal alkalmazottainak a fizetései. Ugyanilyen arányú béremelésben részesülnének a helyi választottak és a polgármesteri hivatalok dolgozói is.
A kezdeményezés két RMDSZ-es szenátor, Turos Lóránd és Fejér László Ödön nevéhez fűződik. A javasolt szabályozást egyedül a Mentsétek meg Romániát Szövetség (USR) szenátorai nem támogatták. A jogszabály végleges formáját a Képviselőház illetékessége kialakítani, úgyhogy a rendelkezés még változhat.
A közszolgálati rádió reggeli hírműsora idézte Turos Lórándot, aki elmondta, hogy a béremelésre azért volt szükség, mert az önkormányzati alkalmazottak bérét a polgármesterek, illetve a megyei tanácsok elnökeinek fizetéséhez viszonyítva állapítják meg, ez utóbbiak fizetését azonban 2018 óta befagyasztották. Az infláció, valamint az energiaárak növekedése pedig ezeket a közszférában dolgozó alkalmazottakat is érinti.
A rendelkezés elfogadása meglehetős vihart kavart a honi sajtóban és a közösségi oldalakon. Az olykor drámai hangvételű vagy a nemes népharag által fűtött érzelmes megszólalások elsöprő többsége elmarasztalta a honatyákat azért, mert miközben az ország súlyos gazdasági válságban van, a kisnyugdíjasok éhezni és fázni fognak a télen, addig ők pofátlanul emelik saját javadalmazásukat. A reakciók hatására egyes kormánypárti szenátorok – bár megszavazták a szóban forgó módosító indítványt – máris elkezdtek kihátrálni a saját döntésük mögül. Radu Oprea, a Szociáldemokrata Párt szenátora azt mondta, hogy a koalícióban javasolni fogják a helyi választottak fizetéseinek emelését anélkül, hogy érintenék a parlamenti képviselők és szenátorok béreit.
Nos, kövezzenek meg, vessenek a mókusok elé, én polgári és büntetőjogi felelősségem teljes tudatában kijelentem, hogy egyetértek Turos Lóránd és Fejér László Ödön szenátorok javaslatával és nemcsak azért, mert ilyen módon rendezni lehet a polgármesteri hivatalokban dolgozó közalkalmazottak bérét.
Megítélésem szerint ennél többről van szó, ezért kissé távolabbról kezdem meg érvelésemet, de ígérem, a végére eljutok a szenátorok fizetéséhez is. A demokrácia és a jogállamiság alapja a hatalmi ágak szétválasztásának elve. Ez azt jelenti, hogy a közigazgatási, törvényhozási és a bírói hatalom egymástól függetlenül működik és egymást kölcsönösen ellenőrzi. Ez a garanciája annak, hogy nem összpontosulhat túlhatalom egyetlen intézmény, vagy azt vezető személy kezében.
Ezzel szemben Romániában harminckét – de különösen az utóbbi tizennyolc – évben annak vagyunk tanúi, hogy a törvényhozói hatalom kompetenciái, folyamatosan szűkülnek, a parlament társadalmi megbecsülése pedig egyre gyorsabban erodálódik. A kormány a sürgősségi rendeletek gyakorlatával rendre kész tények elé állítja a parlamentet, ahol érdemi vitára egyre kevésbé nyílik mód. Az igazságügyi törvények módosítása révén a bírói és a törvényhozói hatalom egyensúlya egyértelműen még inkább az előbbiek javára fog elbillenni. Ehhez pedig hozzájárul az a folyamatos, módszeres és tudatos lejárató kampány, amelynek a parlament mint intézmény és a parlamenti képviselők és szenátorok személy szerint ki vannak téve. (Ezen a tényen az sem változtat, hogy egyes honatyák és honanyák mindent elkövetnek, hogy igazolják tulajdon negatív megítélésük jogosságát, lásd: George Simion és Diana Şoşoacă asszony rögtönzött parlamenti performanszait. Azonban az ő magatartásuk nem jellemző a többségre és semmiképp sem minősítheti az intézményt magát.)
Mindez természetesen nem véletlen. A diktatúrák kialakulásának útjában a legnagyobb akadályt mindig a parlament jelentette, és az autokraták mindent meg is tettek azért, hogy felszámolják vagy formálissá és jelentéktelenné alacsonyítsák a népképviseletet (lásd: Hitler, Sztálin, Mussolini, Franco, Pétain és kapcsolt részeik uralkodását).
A szenátorok fizetése pedig úgy jön ide, hogy az is része a törvényhozás társadalmi megbecsülésnek. Románia nem egy gazdag ország, de annyira sem szegény, hogy beleroppanjon a költségvetés abba, ha törvényhozóinak legalább egy töredékét fizeti annak, amit nyugati kollégáik megkeresnek.
Én, mint állampolgár, nem akarom, hogy érdekeimet megfélemlített, örökösen magyarázkodásra kényszertett, erkölcsileg és anyagilag megalázott emberek képviseljék.
