Gondolom, észrevették a hallgatók is, hogy a ‘szalon’ kifejezés manapság újra diadalútját járja. Miközben, különösképpen a korábban kelt szépirodalmi művekben, szalonokba kizárólag az arisztokraták, a tudósok és a művészek jártak, illetve bizalmas tekintetekből egy kis házimuzsikálás során itt gyújthatták lángra az ifjú szíveket a lopva egymásra vetett bizalmas tekintetek, addig manapság legalább annyira elterjedt lett ez a szó, mint az ‘akadémia’. Ahogyan a legkülönbözőbb rendezvényekre, intézményekre, mozgalmakra, tevékenységi ágakra aggatják fel ezt az oltalomra szoruló címkét, hiszen van már tenisz-, labdarúgó-, ökölvívó-, nyáron politikai, télen pedig civil akadémia, ugyanígy a szalon sem szégyenkezhet. A fodrászszalonok mellett már szép számban megjelentek a testépítő-, a szépség-, a kozmetika-, a műköröm-építő, a műszempilla-ragasztó-, a kutyás-, a macskás- és a jó ég tudja még milyen szalonok. A szalon kifejezés ugyanis jól hangzik: valamiféle eleganciát, zárt körhöz való tartozást, csoport-rétegződést takar, hiszen teljesen más, ha mondjuk egy férfiember elmegy egy borbélyhoz hajat vágatni, mintha betér egy fodrászszalonba, és az sem mindegy, hogyha valaki reggelente otthon végzett, öt perces tornával indítja a napot, vagy elmegy egy testformáló szalonba.
No de hát nem véletlenül beszélek én most a szalonokról. Az egykori kiállítások vagy tárlatok helyett ugyanis a képzőművészetbe is visszatértek a szalonok. Az egykori, őszi, Hargita megyei képzőművészeti seregszemlék helyét immár tíz esztendeje átvették a szalonok, csütörtökön este pedig a Megyeháza Galériában megnyilt a tizenegyedik.
Közben megváltozott ezeknek a tárlatoknak a szervezési háttere is. Míg valamikor a Hargita és a Bucsin két oldalán élő képzőművészek küldhették be munkáikat, immár egy évtizede eltűnt ez a kizárólagos jelleg. Manapság a zsűri azokból a megadott témára készült alkotásokból is válogat, amelyek mögött olyan művészek állnak, akik itt jártak alkotótáborokban vagy vonzódnak valamiképpen ehhez a vidékhez. Így nem véletlen, hogy az ország több városából és Európa több országából érkező képek, szobrok, textíliák, grafikák és más, vegyes technikájú alkotások összességükben a képzőművészet mai állapotát is felvázolják.
Ha csak tömören szeretnénk összefoglalni mindezt, akkor észre kell vennünk, hogy még a huszadik század eleji avantgárdtól eltérően is ebben a posztmodern korban megváltozott már magának a művészetnek a fogalma, másképpen ékelődik be a társadalomba, mint eddig. Megváltoztak a művészeknek a témái, a tárgyai, az eszközei, a technológiái, az egyre inkább a vizualitásra és az érzelmi-értelmi hatások kiváltására, valamiképpen a néző megérintésére törekvő eljárásai.
Még inkább előtérbe kerül az a felfogás, miszerint fel kell hagyni a láttatás pusztán elbűvölő látványával, a művésznek és a művészetnek más a feladata: meg kell ráznia, fel kell kavarnia, be kell avatkoznia az ember életébe – és mondhatni mindegy, hogy a vizuális nyelv milyen eszközeivel teszi meg ezt. Nincs semmiféle másolás, ennek megfelelően a tájképek, a portrék, egyáltalán az alakos, a figurális alkotások ritkábbak mint a fehér holló, manapság az elvont fogalmak az uralkodóak.
Felzárkózás. Ez volt az a téma, amely köré a XI. Hargita Szalonban az alkotások összegyűltek, és alighanem ez utal arra is, hogy a művészetkedvelőknek is érdemes ugyanígy tenni, ha lépést akarnak tartani a változó világgal.
Elhangzott a román közrádió bukaresti magyar adásában 2023. szeptember 8-án.
