Régebb, hogyha vissza akartunk tekinteni az időben, akkor fotóalbumokban lapozgattunk. Manapság ez már sokunk számára a múlt, a digitális eszközök képernyőin görgetünk fel és alá, ha éppen nem kérjük meg a mesterséges intelligenciát, hogy segítsen nekünk a keresgélésben.

Jómagam egy nagy kapacítású adattárolóban szoktam tárolni a fényképeimet, évekre és témákra lebontva, hogy gyorsan megtaláljam, ha valami érdekel. Amint az elmúlt napokban itt forgolódtam, egyszerre csak előbukkant egy hóember. Valamikor, úgy több mint egy évtizeddel ezelőttről. Legalább három méter magas, emlékszem, hogy létrával tettem fel a fejére a vesszőkosarat, a gombjait is féltéglákkal tűztem fel, hogyha úgy gondolja, akkor több politikustól példát véve legyen amivel veregetnie a mellét. Mellette egészen eltörpülnek az unokáim és arra is jól emlékszem, hogy tavasszal heteknek kellett eltelnie, amíg összeroskadt, elolvadt, mint Andersen rendíthetetlen ólomkatonája.

De nemcsak erre emlékszem. Soha nem feledem azt sem, hogy valamikor az 1980-as évek egyik téli reggelén mínusz negyven fokos hidegben kellett terepre mennem vonattal Csíkszeredából Maroshévízre és amint ott megtettem néhányszáz métert, akkor egyszerűen kettétörött a bakancsom cipőtalpa. Márpedig nem akármilyen lábbeli volt az, a nemzedéktársaim biztosan meg emlékeznek rá, hogy mennyit kellett a különböző nagyobb városokban figyelgetni azért, hogy az ember egy ilyen igazi, börből készült, amúgy exportra gyártott, kolozsvári Clujana cipőhöz hozzájusson.

Amikor kora este, jól átfagyva, a marosmenti városból hazatértem, a Hargita napilap nyomdájába siettem, mivel éppen rajtam volt a sor az éjszakai szolgálatban. Akkor már nem volt rendszeres fűtés sem a lakásokban, sem a különböző ipari létesítmények nem nélkülözhetlennek vélt csarnokaiban és kiderült, hogy amikor a rotációs gépeknek el kellett volna indulniuk, akkor egész egyszerűen meg sem mozdultak. Megfagyott bennük a kenőolaj, a nyomdászok végül nagy igyekezetükben tűzet raktak a motorok alá és várták az eredményt. Képzeljük el a hatalmas papírtekercsek között a nyilt lángokat és amikor végre elindult a gépezet és a nyomdafesték felkerült a papírra, akkor egyszerre csak a hideg miatt kezdtek róla leszotyogni a betűk.  Először a nagyobb címbetűk, azután pedig a cikkek szövegrészei, mintha egy láthatatlan kéz letörölte volna az éppen oda nem illő mondatokat.

Azóta soha nem volt Csíkban ilyen nagy hideg és ilyen nagy hó. A népi bölcsességet megcáfolva, bizony a farkas megette a telet, ma már imitt-amott máskor csak tavasszal megjelenő virágok nyilnak az erdőkben, és Csíkszereda központjában a nagy igyekezet ellenére sem tudnak jeget varázsolni a közkorcsolyázásra kiképzett főtéren.

Globális felmelegedés, vagy az évszázadok során ciklikusan visszatérő enyhe időjárás? Nemhogy magam laikusként, hanem neves nemzetközi szakemberek sem tudnak közös nevezőre jutni, annyi bizonyos, hogy ilyenkor, az ünnepek közeledtén, jómagam és nagyon sokan hófehér karácsonyokról álmodunk, amikor az éjféli misékről hazatérve csikorgott a talpunk alatt a hó és imitt-amott, a befagyott, zuzmarás ablakok mögött kivillantak a karácsonyfák gyertyafényei.

Milyen jó, hogy az emberi nosztalgiát még nem lehet adattárolókban rögzíteni, önmagunkban, önmagunknak kell fellapozni, hogy legalább néhány pillanatra visszafordítsuk az Időt.

Amíg még megtehetjük.

Elhangzott a román közrádió bukaresti magyar adásában 2025. december 12-én.