Még ez a hétvége és legördül a függöny, bezárulnak a párizsi olimpiai játékok. Ezért kellő tisztelettel hallgatóimnak azt javasolom, hogy legalább szombatra és vasárnapra higgyék el nekem, hogy nem lehetnek mikrobiológusok, akik kromoszómákkal, génekkel, nukleinsavakkal foglalkoznak, hiszen szerte a világon több százezren vannak, akiknek ez a szakmájuk. Mint ahogyan a Szajna vízminőségét sem tudják befolyásolni, talán ezt az itthoni vizekkel esetleg megtehetnék, mert bőven lenne ahol gyakorolni, mint ahogyan a felszíni művészettörténeti kalandozások is a leggyakrabban tévutakra vezetnek, ha éppen csak belekontárkodunk ebbe a szakmába, amely átfogja az emberi gondolkodás és alkotókészség egész történelmét.
Persze, véleménye mindenkinek lehet, csak éppen azt nem szabad feledni, hogy egyik sem az igazság kulcsa, hanem néhány töredék abban az óriási, az egész világot átfogó mozaikban, amelyet az olimpia napjaiban sok-sok millióan állítunk össze, sportolók, tévénézők, kommentátorok, propagandisták, véleményformálók és éppen az a legszebb benne, hogy szinte azonnal készíthetjük, hiszen ezekben a nagyszerű sportolói-emberi erőfeszítésekben és teljesítményekben úgy lehet részünk, hogy gyakran a kisujjunkat sem kell megmozgatnunk érte.
Én azért azt mondom, hogy amíg még lehet, figyeljünk a szépségre. Például azoknak az önkénteseknek a formaruháira, akik a díjkiosztókon az érmeket és az ajándékokat kínálják tálcán a hivatalosságoknak, mert maguk a tálcák, vagy az érmeket tartalmazó kis dobozok sem mindennaposak, hiszen azokra az évtizedekre emlékeztetnek, amikor nem fapados légijáratokkal, hátizsákokkal és gurulós szerkezetekkel indultak neki földünk adott részének korabeli lakosai a világutazásoknak, hanem jól megtervezett, kézműves munkával elkészített bőröndökkel szálltak fel a vonatokra. Vagy vegyük észre, hogy ugyanezeknek az önkénteseknek a fején, legyenek akár fiúk, akár lányok, olyan sapka van, amely nevét Gavroche-ról, az utcagyermekről, az egyik francia forradalom Victor Hugo által kitalált hőséről kapta. Mint ahogyan nem véletlenül vitték át az olimpiai lángot ugyancsak a Nyomorultak által világhírűvé tett párizsi csatornákon és minden bizonnyal az sem volt véletlen, hogy a megnyitón feltűntek Jules Verne – vagy ahogyan mi nevezni szoktuk – Verne Gyulának azok a fantasztikus szerkezetei, amelyek meghatározták oly sok nemzedék olvasmányélményeit. És a képzőművészet sugallta élőképek között bizony ott volt Delacroix-nak az a tablója is, amely mindörökre a mindig újat akaró forradalmak jelképe marad, ugyancsak Gavroche-sal a barikádon. És ha már a képzőművészetről beszélünk, akkor ne feledjük, hogy aligha véletlenül vitték végig a szabadtéri kerékpárversenyt a Montparnasse-on, a párizsi negyeden, a képzőművészetek és az irodalom világközpontján, amelyről jónéhányan hallottak-olvastak, de a maga teljességében még oly sokan nem láttak.
Ahogyan a francia fővárost beépítették az olimpia díszleteibe, ahogyan az atlétanők sminkelésétől kezdve és az evezősök, kajakosok, kenusok legújabb formájú napszemüvegeikkel végezve minden arra emlékeztetett, hogy Párizs a divat és a kultúra fővárosa volt és marad, ahogyan a sokezernyi önkéntes, szakember és háttérmunkás, háttér intézmény minden apró részletre kiterjedő szervezőmunkáját összefogták és ahogyan bármiféle riogatások ellenére sem történt semmiféle lényeges incidens, azt is jelzi, hogy ez az olimpia új fejezetet nyitott a játékok történetében.
És nem igaz, hogy ezt máshol jobban meg lehetett volna szervezni. Mert Párizs, a maga ellentmondásaival egyetemben is, csak egyetlen egy van.
Elhangzott a román közrádió bukaresti magyar adásában 2024. augusztus 9-én.
