A napokban Kézdivásárhelyen jártam, egy kiállítást kellett megnyitnom a Vígadó patinás termében, s minthogy a tárlatot már délelőtt, nagyon hamar berendezték, bőven volt időm arra, hogy körbecsavarogjam a várost, ne csak a már helyreállított, szép épületeket, vagy a szobrokat nézzem meg, bejárjak néhány udvarteret, hanem azt is észrevegyem, hogy vannak olyan kis, szürke épületek, amelyeket mégiscsak érdemesnek találtak arra, hogy emléktáblával megjelöljenek.
A főtér egyik kis, kocka alakú, egyáltalán nem impozáns, nem szecessziós jellegű építményén, alig két tenyérni nagyságban, a következő magyar, román és angol nyelvű felirat állt. „Ebben a házban szállt meg az 1916-ban trónra lépett Károly osztrák császár és magyar király. IV. Károly és József főherceg 1917 nyarán látogatta meg az Erdélyben állomásozó csapatokat. 1917 január 16-án reggel érkezett Marosvásárhelyre, majd még aznap vonattal és automobillal Gyergyóditrón, Gyergyószárhegyen, Gyergyószentmiklóson, Csíkszeredán keresztül érkezett Kézdivásárhelyre. Ez volt az egyedüli ház, amelyben bent volt a mellékhelyiség.”
Eddig az idézet, amely egyértelműen igazolja, hogy ez a ház nem azért lett híres, mert forradalmak szikrája gyúlt meg itt, a termeiben nem írtak alá semmiféle világrengető dokumentumokat, nem tanácskoztak sem az ország, sem a világ sorsáról, nem kötettek háborús szövetségek, hanem egész egyszerűen az őrizte meg a történelemben, hogy 1917-ben nem kellett semmiféle udvaron vagy udvartéren átmennie annak, aki oda igyekezett, ahová a király is gyalog jár.
Megmosolyogtató? Nem. Inkább arra utal, hogy a történelem meglehetősen összetett, kisebb és nagyobb cselekedetek hordalékából áll össze, a forradalmároknak is voltak hétköznapjaik, és a hétköznapi embereknek is voltak forradalmi tetteik. Emlékezni tehát sokféleképpen lehet, és nem biztos, hogy egyetlen mondat vagy akár egyetlen cselekedet kiragadása jelentheti azt az univerzumot, amelyre egy egész emberi vagy éppen alkotói pálya felépül.
Olvasom, hogy a közösségi oldalon megkérdezett, válaszadó sepsiszentgyörgyiek nagyobb részének nem tetszett annak a felállítandó Petőfi szobornak a modellje, amelyet a szakmai bírálóbizottság, tehát a szobrászok, műkritikusok elfogadtak, amelyen a költő arca túl szelíd és egy tollat, nem pedig kardot tart a kezében. Nyilvánvalóan kortársaink közül Petőfit senki nem látta, az iskolákban megtanult nemzeti és forradalmi versek azok, amelyek meghatározzák, hogy a költőnek milyennek kellett lennie tartásában, arcvonásaiban, tekintetében, mozdulataiban, a maga egész valójában, még akkor is, ha nem volt olyan. Egy mindannyiunk gondolataiban és érzelmeiben élő, általunk elképzelt, közösségi képnek, vagy a már létező Petőfi-szobroknak az újrakiadását szerették volna megrendelni a szobrásztól, feledve azt, hogy az alkotás nem ismétlés, hanem éppenséggel a művész újat és mást keresése teszi azzá. Gergely Zoltán szobrász pedig úgy vélte, hogy a gondolkodó, a verset író, a megszámlálhatatlan, minden nemzedék számára újra meg újra kiadott kötetekben létező Petőfi az, aki velünk marad, és ennek megfelelően alakította ki elképzelését.
Nem néhány lobogó hónap, hanem a költő teljes életműve áll mögötte. Ezért lenne kár, akár egy új pályázattal is, lemondani róla.
Elhangzott a román közrádió bukaresti magyar adásában 2022. december 16-án.