Szinte élvezettel olvastam a minap egy általam tisztelt, nagy tudású, erdélyi magyar szemleíró gondolatait a közelgő magyarországi választásokkal kapcsolatban. Megszólalását annyira jellemzőnek tartom az erdélyi-romániai magyar újságírás helyzetére, hogy kényszert érzek a „népszerűsítésére”.
Miközben a szerző azt fejtegeti, mennyire elvtelen harc dúl a hatalmat három cikluson át birtokló kormánypárt (és szinte észrevehetetlen csatlósa, a KDNP) és az ellenzéki összefogás képviselői között, arra a következtetésre jut írása végén, hogy amennyiben az ellenzék „csupán” a hatalom megszerzésére tör, akkor arra fogja „kényszeríteni” a kormányzó Fideszt, hogy olyan eszközökhöz folyamodjék a kampányban, amelyeket egyébként nem használna (!?).
Ez vajon nyílt beismerése lenne annak, hogy a Fidesz eddig is használt „módszereket” a szavazás befolyásolására? Számomra meghökkentő, hogy egy jelentős elemzői múlttal rendelkező szerző csak az ellenzék hatalom iránti vágyát véli elfogadhatatlannak, de a kormányzat ragaszkodását ugyanahhoz a hatalomhoz teljesen „természetesnek” véli. Ráadásul olyan, mára rég elkoptatott kliséket is felsorol az erdélyi-romániai magyar választóknak a Fidesz felé terelése érdekében, hogy az emlékezetes 2004-es decemberi népszavazás sikertelenségét is az ellenzék egyik vezetőjének a nyakába varrja.
Nem tudom, mennyire lesz hatásos a „riadó” és mennyire fogja 2022 tavaszán a szavazó fülkékbe siettetni az erdélyi-romániai magyarokat, de úgy gondolom, hogy aki Magyarországon él és szavaz, egy „kicsit” másféle tapasztalatokat él meg nap mint nap. Semmiképpen nem olyanokat, amelyek szerint ezt a kormányzatot az elmúlt több mint tíz év alatt bármi visszafogta volna attól, hogy ne ragaszkodjék görcsösen a hatalom megtartásához. Gátlástalanságból viszont eddig is jelesre vizsgázott, semmi kétségem, hogy nem szorul senki „féltésére”.
