Christian Otto Josef Wolfgang Morgenstern (München, Németország, 1871. május 6. – Meran, Ausztria, 1914. március 31.) német költő, műfordító, az abszurd irodalom egyik előfutára. Első kötete, az Akasztófadalok 1905-ben jelent meg. Verseit rendkívüli nyelvi fantázia, játékosság, humor, a kispolgári lét könyörtelen kritikája jellemzi.
Apja tájképfestő és egyetemi tanár volt, anyja meghalt a gyermek tízéves korában. Morgenstern a berlini egyetemen jogot, filozófiát, közgazdaságtant hallgatott. Műfordításból és újságírásból élt meg. Norvégiában, Svájcban és Olaszországban gyakran tartózkodott tüdőbaja kezeltetése miatt. 1897-től műfordítóként is nevet szerzett, hamarosan a modern skandináv irodalom legnagyobb német közvetítőinek egyike lett. Elsősorban Ibsen verses drámáit ültette át németre, de fordított Strindberget és Hamsunt is. Járt is Norvégiában, ahol személyesen is megismerkedhetett Ibsennel és a jeles zeneszerzővel, Grieggel. 1900-ban tuberkulózisának kúrálására Davosba utazott, a kezelés szünetében a Max Reinhardt-féle Zaj és füst irodalmi kabaré számára írt jeleneteket. 1903-ban visszatért Berlinbe, előbb színházi dramaturg volt, majd kiadói lektorként dolgozott.
Groteszk, furcsa, játékos, többnyire nonszensz versek még korai berlini éveiben születtek, barátaival, “akasztófa-cimboráival” együttléteik alkalmával önmaguk szórakoztatására énekelgették a versikéket.
Mottóul Morgenstern ezt írta: “Az Akasztófa-énekekhez nincs szükség semmi másra, csak elfogulatlanságra, naivitásra és együgyű szívre. Egy nagy gyermek írta őket – nagy gyermekeknek.”
Gyakran kitalált lények (nózibém, holdkos) szerepelnek a versekben, a testrészek, az egyes ruhadarabok vagy éppen a tüsszentés önálló életet élnek. A legtalányosabb, legbolondosabb köztük a Hal éji éneke, amelyet a magyar olvasó Szabó Lőrinc “fordításában” ismerhet. További hasonló kötetei, a Palma Kunkel és a Der Gingganz már csak halála után jelentek meg.
Morgenstern nagy formakultúrájú, érzékeny zeneiségű költészete magányt, szenvedést, hívő miszticizmust fogalmaz meg. Szemlélete Friedrich Nietzsche és Rudolf Steiner közvetlen hatását mutatja, utóbbinak barátja és tanítványa is volt. Az eredetileg saját és barátai szórakoztatására írott abszurd groteszkjei világhírűvé tették.
A kihalt tengeri tehén
A kihalt tengeri tehén
Egy este
A Müllerné őnagyságát kereste
Felírta egy cédulára halkan:
Én már régesrég kihaltam.
Ezt körbeadták szépen a terembe,
S a tengeri tehén elment merengve.
Fordította: Szabó Lőrinc
Trónkövetelők
„Réaumur grófja a nevem,
s szakadjon rátok átok!
Szolgáljátok csak szüntelen
Celsiust, renegátok!”
Mócsingot majszol még Dicső
Fahrenheit egy zugolyban.
„Atyám! Az volt a szép idő,
melyet még én fokoltam.”
Fordította: Molnár Imre
Hal éji éneke
ˉ
˘ ˘
ˉ ˉ ˉ
˘ ˘ ˘ ˘
ˉ ˉ ˉ
˘ ˘ ˘ ˘
ˉ ˉ ˉ
˘ ˘ ˘ ˘
ˉ ˉ ˉ
˘ ˘ ˘ ˘
ˉ ˉ ˉ
˘ ˘
ˉ
Szabó Lőrinc fordítása
A két párhuzamos
Két párhuzamos ment, járni
a végtelen teret,
egyenes lélek-pár, ki
szolid házból ered.
Nem akarták metszeni, ó jaj,
egymást, míg nem jön a vég:
jó támasz volt ez az óhaj,
és titkos büszkeség.
De midőn azután tíz vándor
fényév is elszaladt,
kiveszett a magányos párból
a földi gondolat.
Maguk se tudták, hogy még
párhuzamosak-e?
Az örök fénybe folyt szét
két lélek fény-jele.
Őbenne egyesültek,
átfolyt rajtuk sugara,
mint két szeráf merültek
az öröklét karjaiba.
Fordította: Eörsi István
Az orofánt
Tulajdon orrán lépdel
az orofánt elém,
szájában kisdedével,
s még nem tud róla Bréhm.
S még nem tud semmit róla
nagylexikon, se kis,
mivel egyetlen szóra
most lett, s a kölyke is.
S azóta orrán lépdel
(mint mondtam már, s ez tény)
szájában kisdedével
az orofánt elém.
Fordította: Karinthy Frigyes
Ló
Tanár úréknál csöngettek. A Marcsa
felnéz. A tepsiben a harcsa
rotyog. Ki lehet az ilyenkor?
Ló áll az ajtó előtt.
Ajtó riadtan visszacsap, kilincs dermedve, görbén
a szakácsnő hökkenve áll. Az istenért mi történt?
Mint látomás, a nagy leány kilép, lábán papucs.
Mindenki az előszobába jön.
„Bocsánat”, – szól a Ló, mint ki zavarni restel –
„a lakatosműhelyből küldött… izé… a mester…
Én voltam tudniillik, aki csütörtökön
felhozta a zongorakulcsot…”
Tizenkét ember és egy eb
állnak, mint a kisértetek
– a kisfiú nagyot rikolt -,
állnak, gyökeret verten.
A Ló, látván, hogy meg nem értik,
fejét búsan lehajtja térdig,
s szelíd mosollyal, mint a vértanuk
indul a lépcsőn lefelé.
Tabló. – Keresvén e tünet okát,
tanár úr összehúzza homlokát
s szól megfontoltan: „Véleményem ez –
a dolog merőben valószínűtlen.”
Fordította: Karinthy Frigyes
A holdjuh
A holdjuh tágas mezőn áll
Amíg a nagy nyírásra vár.
A holdjuh.
A holdjuh egy ágat legel
Majd otthonába indul el.
A holdjuh.
A holdjuh álmában motyog:
„Az űrben a sötét vagyok.”
A holdjuh.
A holdjuh reggel már nem él.
A nap vörös, a test fehér.
A holdjuh.
Mészáros Gábor fordítása
A féléjfél
Féléjfél emeli kezét
s már éjféltől kong a vidék.
A kis tó szájtátva fülel,
szurdokeb vonítást lehell.
Házában fölriad a csig,
s a krumplegér sem aluszik.
Megáll, pihen a csalifény
egy szél törte ág tetején.
Pofát vág Zsófi, a ripők,
a holdjuh be is perli őt.
Szélfútt test bitón leng-suhan,
gyerek sír messzi faluban.
Csókot vált ez órába’ pont
két frissen eljegyzett vakond.
Hanem a lúdvérc a setét
erdőn nem rejti el dühét:
lám egy harisnya s benne láb
nem merült el, hol mély a láp.
Rikolt a holló: „Kár, be kár!
Mindennek vége, vége már!”
Féléjfél leejti kezét,
s már szunnyad ismét a vidék.
Timár György fordítása
A természetnek ajánlott új képződmények
A rigólya
A kendermagos teve
A leveli oroszlán
A lányahordó
Az ölcet
A dolmányos borjú
A fülszarvú
A bölömtehén
A szoknyás gém
A farkas kétéltetű
Az orramile
A héttyú
Az emlősbéka
A csérvágó küsz
A mosogatómedve
A deneféreg
A méhészsün
A rinocerkóf
A margarépa
Az emberkenyérfa
Timár György átköltése
Dal a szőke parafadugóról
A szőke parafadugót
lakktálca tükrözi.
Magát akkor se látja ott,
ha szeme van neki.
Azért nem, mert merőleges
a tükörkép felett.
Persze, ha ferde lenne,
ez egészen más eset.
Ember, ha visszatükröz egy…
egy… kb. végtelen!
S derékszögben! – a helyzeted
nem lenne pont ilyen?
Fordította: Orbán Ottó
A kőökör A kőökör elkomorult:
reszkethet a sok nyomorult.
A szarva, hogyha öklel, öl –
hátul bemegy, kijő elöl.
Ó! A kőökör a hegyre megy,
előtte minden megremeg.
A tápláléka – meglepő –
legtöbbször ember-agyvelő.
Ó! A kőökör nem múlik el,
a húsa sose mállik el.
Te por vagy, ám ő kő, tömör!
Szívesen lennél kőökör? No?
Fordította: Katona Tamás
Akasztófacimbora dala Zsófihoz, a hóhérleányhoz
Zsófi, hóhérleányka,
csókot a koponyámra!
Habár a szám sötét kazán –
de ha te nem, ki szánna?
Zsófi, hóhérleányka,
paskolj a koponyámra!
Bár a hajam már odavan –
de ha te nem, ki szánna?
Zsófi, hóhérleányka,
less be a koponyámba!
Bár szememet sas ette meg –
de ha te nem, ki szánna?
Fordította: Szabó Lőrinc
A költői menyét
Patak kövére dobta köpenyét
és ráültette a menyét
a menyét.
De hát
miért?
A vigyori hold,
pszt, a titokkal kipakolt
s csakhamar megtudta a part,
hogy az agya-
fúrt bestia
mindössze rímelni akart.
Szabó Lőrinc fordítása
A Korf-féle óra
Korf egy órát feltalál,
hol a két pár mutató
közül egy előre jár,
másik hátramutató.
Ötöt mutat – és hetet;
fél hetet – és fél hatot,
az időt nem félheted,
ha ez órát láthatod.
Mert az idő, míg az óra
neki Janus-arcot ád
(ezt akarta alkotója):
közömbösíti magát.
Kálnoky László fordítása
Trónkövetelők
„Réaumur grófja a nevem,
s szakadjon rátok átok!
Szolgáljátok csak szüntelen
Celsiust, renegátok!”
Mócsingot majszol még Dicső
Fahrenheit egy zugolyban.
„Atyám! Az volt a szép idő,
melyet még én fokoltam.”
Fordította: Molnár Imre
