Ő is a legnagyobb magyar(ok egyike) volt. Igaz, nem a forradalom, hanem a reformok útját kereste, járta. Ki tudja, hogyan alakult volna Magyarország – Európa! – sorsa, ha…? Persze, ez jellegzetesen felesleges kérdés.
Báró vásárosnaményi Eötvös József Károly Bertalan Adalbert magyar jogász, író Budán született 1813. szeptember 3-án, és Budapesten halt meg 1871. február 2-án. Anyja szerint német volt, magyarul igazából a gimnáziumban tanult meg. (Tehát későn, bár valamivel így is korábban, mint kortársa és sok mindenben eszmetársa, a magyar reformkor legnagyobb alakja, gróf Széchenyi István…) Felmenői bárói rangot Mária Teréziától kaptak. A Magyar Tudományos Akadémia harmadik, a Kisfaludy Társaság első elnöke. Eötvös Loránd fizikus apja.
A kincset csak fáradsággal hozhatjuk napvilágra – emblematikus mondata egy kiváló tanulmánykötet címe, ebből az érdeklődő több mindent megtudhat Eötvös József sokirányú munkásságáról, nem utolsósorban máig ható pedagógiai reformjairól.
Ilyen évfordulós megemlékezésről az ötven évvel ezelőtti A Hétben természetesen szó sem lehetett; kétséges, hogy bárkinek is egyáltalán eszébe jutott akkor a százéves évforduló. Most a nagy íróról, politikusról, pedagógiai reformer gondolkodóról két méltatásából válogattunk szemelvényeket.
Baróti Dezső: Az ország jegyzője
Sokszor elmondták, hogy félt a forradalmaktól, s épp 1848 viharának első villanásainál vonult különben keserű, vívódásokkal teli emigrációba. A forradalmak századának gyermeke mégis. Rejtett, gyakran nem is rejtett vonzalmak kapcsolják össze vele. Igaz ugyan, hogy csak a század nagy démonát látta meg a forradalmakban, de ez a démon egyszerre vonzotta és taszította.
Emberi arcának sok szép vonása közül talán az a nagy energia ragad magával leginkább, amivel törékeny, sőt beteges testét és csendes, passzív reflexióra hajlamos kedélyvilágát meghazudtolva tépte el magát a Régi Rend Magyarországától.
Előbb legközelebbi Bastille-át, a bárói gyermekszobát égette fel, s kezdetben csak lélekben s majd egész életformájával is elszakadt az aulikus apjától és nagyapjától, akit diáktársai és tanítója, az egykori jakobinus Pruzsinszky, egyszerűen hazaárulónak neveztek. Velük együtt anyai örökségével, a Lilien-birtok németes kultúrájú szigetével és a többé-kevésbé német anyanyelvével is szakítania kellett. Úgy látszik, csak íróvá érlelődése közben tanult meg jól magyarul, de a nyelvvel való küzdelmét (amiből időnként érzékeny remegésű, szép sorok is születtek) hamarosan azzal feledtette el, hogy egy tiszta szívű emberbarát lépett be vele irodalmunkba.
Ez volt az első emigrációja, de ekkor még nem a forradalomtól, hanem épp a magyar Régi Rendtől menekült el. Nem hirtelen hevüléssel, inkább sokfelé tekintő bölcs reflexiókkal kereste az új utakat, s a keresésében egy ideig a század gyermekeinek romantikus világfájdalma volt a legbensőségesebb útitársa. Ezt a világfájdalmat, mint mindenki tudja, A karthauziban írta ki magából. Petőfit, akiről azt mondják, könyv nélkül tudta az egészet, bizonyára a belőle sugárzó mélységes emberszeretet lírája lelkesítette fel iránta, de a mai olvasó sem feltétlenül csak iskolai penzum gyanánt olvashatja el. Egy utazás regénye, egy valóságos és egy lelki utazásé vagy inkább útkeresésé. Saját életcélját keresi és találja meg benne, amit a sokszor idézett mondatában így összegez: „Használni akarok, ez emberi hivatásunk.”
A karthauzival is használni akar, a hazája jövőjének útját keresi a júliusi monarchia Párizsában, ahol már elevenen él, zajlik és szenved az a polgári társadalom, amely felé ekkor a magyar élet is elindulóban volt. (…) Különben már A karthauzi is (több más lehetőség mellett) akár egy arisztokrata múlt kísértéseivel való leszámolás regényeként olvasható.
Ekkor már egyike kora legműveltebb, legmesszebb látó magyarjainak. Európai horizontokat átölelő esszéi, a teljes egészében ma sem feltárt publicisztikai munkássága, sőt lírája is (közöttük legszebb verse s egyben ars poeticája, az Én is szeretném…) mind arról tesz vallomást, hogy egész emberségét valóban „korának érzeménye” hevíti.
A népképviselet, közigazgatás, közlekedés, szociális problémák és a kor még sok más égető kérdésében hallatta szavát. A politikai történet mégis jogos szemrehányásokat tehet neki, hogy a költészettel besugárzott eszmék és a reális lehetőségek határai időnként elmosódnak megnyilatkozásaiban, s így nem mindig ismerte fel azokat a konkrét feladatokat, amiket a hazai valóság követelt volna tőle. A nemzeti függetlenségi törekvésben nem fedezte fel a haladás erejét s ezzel az ő koncepciója lett szegényebb, erőtlenebb. Sohasem riadt ugyan vissza napjai feladataitól, legfeljebb nem mindig célszerű irányban kereste megoldásukat, de gyakran mégis egy eleve megvalósíthatatlanná stilizált jövőből, a centralisták megszépített polgári társadalmának feltételes jövő idejéből szemlélte saját korát. Egyesek egyenesen azzal vádolták meg, hogy kívülről nézte az egész magyar életet, pedig csak arról van szó, hogy reformkorunk egyik társadalmi osztályában sem vetette meg a lábát.
D e irodalmunk nagy regényét, A falu jegyzőjét, úgy, ahogy van, csak az az író írhatta meg, aki a hazai feudalizmus legerősebb bástyájából, a vármegyéből is el tudott menekülni. S menekülése során, ő, aki annyira félt a forradalom tűzvészétől, olyan nagy üszköt vetett a regényének megírása óta az egész régi Magyarország szimbólumává nőtt vármegyeházára, amekkorát a készülődő magyar forradalom még győzelme esetén sem vethetett volna rá. A karthausiban a francia forradalom nagy örökségének elherdálását nézte hazája jövőjét féltő aggodalommal. A falu jegyzője egy nagy történelmi lehetőség, a magyar progresszió elherdálásának fenyegető veszélyéről beszél. S hogy nem rémképeket látott, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy regényének lényegét egy jó fél évszázad múlva a feudális vármegye elleni harcban érlelődött Adynak, a Felszállóit a páva Adyjának erőteljes szavaival kellett megismételni.
Ma már minden művelt magyar tudja, hogy A falu jegyzője történelmünk egy örökre eltűnt és soha vissza nem hozható korszakáról szól. Történeti regény. És épp ezzel teljesíti a száz éve halott Eötvös Végrendeletét, amelynek megható soraiban, mint ismeretes, eszméi diadalát kérte utókorától. De (akárcsak a Vörös és fekete) egyben „vidéki regény” is. (…)
Regényíró pályájának másik nagy teljesítménye, ha nem éppen csúcsa, a Magyarország 1514-ben kapcsán legutóbb Lukács György mondta el, hogy „európai rangú regény és a Walter Scott-iskola nem gyengébb folytatása, mint bármely más hasonló típusú német, olasz vagy orosz regény”. (…)
Eötvös népszerűségének máig is nagy akadálya a Jókain, Mikszáthon nevelkedett s az anekdotikus „jó ízek”-től nehezen elszakadó közízlés. Pedig kevés olyan regényírónk van, aki annyira megközelítette az életnek az igazi nagy regényekből áradó gazdagságát, mint ő.
Ezt a gazdagságot a szabadságharc után, sajnos, többé már nem találjuk meg nála, bár politikai írásainak disszonáns hangjaiért szépprózájának és a Gondolatok címen ismert reflexióinak néhány kitűnő és még több rokonszenves felvillanásával kárpótol. Történetfilozófiai igényű művében, a XIX. század uralkodó eszméiben szintén sok olyan van, aminek igaztalansága joggal zavarja a mai olvasót, de az is igaz, hogy az ő idejében alig akadt még egy olyan magyar gondolkodó, aki hozzá hasonló igénnyel viaskodott volna kora problémáival.
Élete utolsó pillanatáig dolgozott s egy seregnyi terve maradt torzóban. Így torzóban maradt az a népoktatási törvény is, aminek alapjait, mint az első magyar oktatásügyi miniszter, még 1848-ban kezdte lerakni. A „népiskolai közoktatást kiépítő 1868: 38 törvénycikk” szintén az ő miniszteri kézjegyét viseli, de nemcsak azt. A nevelés nehéz problémáival vívódó író, gondolkodó és népbarát közvetlen részvételét is ott találjuk benne.
Aligha túlzunk, amikor azt állítjuk, hogy kényszerű kompromisszumai ellenére még mindig több demokratikus lehetőséget hordozott magában, mint amennyit közvetlen utókora hét évtizeden át képes volt megvalósítani. Különben egész életművével kapcsolatban elmondhatjuk ezt. És épp ezért soroljuk be kegyelettel nagy őseink közé!
(Megjelent a Népszabadság 1971. február 2-i számában.)
Hegedüs Géza: Halála percében elhallgatott minden vád: a nemzet gyászba borult. Magyarország tudta, hogy egyik legnagyobb fiát vesztette el.
Apjáról, báró Eötvös Ignácról az volt a közvélemény, hogy Magyarország legellenszenvesebb embere. Elődei nemzedékről nemzedékre a Habsburg-önkényt készségesen, nemritkán kegyetlenül szolgáló katona és hivatalnok arisztokraták voltak. De az anya finom érzékű és finom kultúrájú német arisztokrata asszony volt, és házitanítója Pruzsinszky József, egykor a Martinovics-mozgalom részese, aki egyenest a börtönből lépett az úri házhoz nevelőnek. Az anya Goethe és a német szentimentalizmus szeretetét, az érzelmes önzetlenség eszményét oltotta belé, tanítója a francia felvilágosodás szellemét. Iskolatársaitól pedig megtudta, hogy apja nemzeti közgyűlölet tárgya. Közben pedig bámulatosan jó tanuló volt, aki mindig többet tanult, mint amennyire tanították.
1813-ban született. Tizenöt éves korában már költőnek tudja magát. Barátjával, a későbbi történész-államférfi Szalay Lászlóval együtt tiszteletteljes látogatást tesznek Kazinczynál, aki szívélyesen fogadja őket. A fiatal Eötvös az elegánsan szentimentális Kazinczyban és követőiben találja meg az első példaképeket. Kölcseyt mindvégig mesterének vallja.
Az egyetem elvégzése után ugyan egy ideig megpróbál hivatalnokoskodni. (…) De Eötvös nem karriert akar, hanem szolgálni a népet, amely méltán gyűlöli az apját. Az irodalmat is ennek a feladatnak a szolgálatába akarja állítani. (…) Nincs többé kibékülés, elhagyja az atyai házat, elhagyja a hivatalt. Két évig utazgat Európában. Látóköre európai távlatokig bővül. Amikor hazajön, megírja első nagy regényét, A karthauzit. Ez a filozófiával teljes szentimentális regény a magyar társadalmi regényirodalom kezdete. A huszonhat éves író az ünnepelt Jósika Miklós mellé kerül az olvasók szívében. (…)
Mindenekelőtt közéleti férfi, de közéleti mondanivalóit legnagyobb erővel irodalmi úton fejezi ki. Költő, regényíró, drámákat is ír, filozófus, publicista, kitűnő szónok. Magamagával szembeni igénye, hogy példamutató legyen embertársai számára. Idővel példás férj és példás apa, majd maga neveli nagy emberré méltó fiát, Eötvös Lorándot, a későbbi nagy fizikust és demokrata államférfit.
Mint politikus középhelyet foglal el Széchenyi és Kossuth között. Széchenyinél haladóbb és türelmetlenebb, de nem forradalmár, és ez választja el Kossuthtól. Fél attól, hogy a forradalom megakasztja a fejlődést. Közben ismeri a nép indokolt elégedetlenségét, és részvéte egészével áll a megalázottak mellé. Az elzüllött nemesség Magyarországának halhatatlan képét rajzolja meg vádló hangú nagy regényében, a világsikert arató A falu jegyzőjében. (Az első olyan magyar irodalmi mű, amelyre különböző nyelvű fordításai alapján külföldi kritikák is elismerően felfigyelnek.) Majd hamarosan megjelenik Dózsa parasztháborújáról szóló regénye, a Magyarország 1514-ben. Ez amilyen nagy megértéssel mutatja be az elkeseredésükben fegyvert fogó parasztokat, ugyanolyan szorongással figyelmeztet, hogy szörnyű ára lehet egy ilyen megmozdulásnak. Alighanem azt mondhatjuk, hogy politikailag A falu jegyzője a legjelentékenyebb regénye, a Magyarország 1514-ben a legjobban megírt műve. Mellettük 1848-ig számos verse is jelenik meg, és a jelentékeny költők közt tartják számon. (…)
1848 előtt Eötvös körébe csoportosulnak azok a filozófiailag történettudományosan képzett, legműveltebb haladó férfiak, akik a polgári átalakulást tartják a legfontosabb következő lépésnek. A gyermekkor óta legjobb barát Szalay László; későbbi sógora, Trefort Ágoston; a hazai szociológia tudományát előkészítő Lukács Móric és még néhányan rendkívüli műveltségükkel, töretlen polgárosító szándékukkal, demokratizmusukkal s ugyanakkor kifejezett forradalomellenességükkel sajátos és némileg elszigetelt kört képeztek a hazai politikai, szellemi életben. Jobbról forradalmároknak, balról maradiaknak tartották őket. (…)
Valójában a forradalom előkészítésében – szándékukon kívül – volt annyi szerepük, mint a programszerű forradalmároknak. A kitörő forradalom első korszakában nem is álltak szemben az eseményekkel. Az első pillanatban Eötvös vállalta a forradalmat és az első kormányban a közoktatás minisztere lett. Azonnali fontos reformokkal akarta kezdeni, de az események meggátolták. Amikor a forradalom a maga belső törvényszerűségei szerint tovább fejlődött, a szeptemberi fordulat után megtorpant. Nem vállalta többé a miniszterséget, majd nemsokára családjával együtt Bajorországba utazott. Ott várta ki a tragédiát. Csak 1851-ben jött haza, de az elnyomásban távol tartotta magát a közélettől. Ez időben írta meg elméleti fő művét, amelynek címe: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az álladalomra. Ez a nagy történelmi, társadalomtudományi felkészültséggel írt tanulmány azóta is sok vitát vált ki. Voltak és vannak, akik a gondolkodó Eötvös filozófiája teljességét köszöntik benne; voltak és vannak, akik visszalépésnek tekintik a haladó eszméktől. (…)
Közben azonban mégis reménykedik a kibontakozásban, és hisz pedagógiai elveiben. Hiszi, hogy az emberformálásban döntő jelentősége van a nevelésnek. Ennek hirdetésére írja meg negyedik regényét, A nővéreket. Ez a regény nem olyan széles társadalomrajz, mint A falu jegyzője vagy a Magyarország 1514-ben, és nem is olyan megragadó lírájú, mint A karthauzi. Több benne a kifejezett didaktikus jelleg, de pszichológiája fejlettebb, mint az előzőké, itt jobban ügyel az egyéni jellemek megformálására. Ír néhány remek novellát is, legjobb közülük A molnárleány című, amelyben a módos parasztságban látja és láttatja egy demokratikus társadalom alapját.
Így halad az idő a kiegyezés felé. Eötvös Deákkal és Andrássyval törekszik a megegyezésre, és amikor az 1867-ben bekövetkezik, újra közoktatásügyi miniszter. Ő az egyetlen, aki miniszter volt Batthyány forradalmi kormányában is, Andrássy kiegyező kormányában is. A hátralévő négy évben meg is tud valósítani egyet-mást reformeszméiből, például törvénybe iktattatja a kötelező elemi iskolai oktatást. De egyre elszigeteltebben áll a politikai életben. Az arisztokratáknak és az egyháznak túl haladó, a Kossuth nevével induló ellenzék pedig nem érzi a magáénak. Amikor megjelenik Gondolatok című könyve, amely aforizmáit és röviden kifejezett filozófiai gondolatait tartalmazza, úgy érezheti, hogy magányosan áll a hazai szellemi életben. Világosan derül ki ebből a könyvből, hogy világnézete minden vallástól, egyháztól független deizmus. Ez a klerikálisoknak istentelenséget jelent, a vallástalanoknak vallásosságot. Jobbról szidalom, balról nagy csend fogadja. A parlamentben is egyre több kritika éri. Egészsége is romlik. 1871-ben, ötvennyolc éves korában halt meg.
Halála percében elhallgatott minden vád: a nemzet gyászba borult. Magyarország tudta, hogy egyik legnagyobb fiát vesztette el. Hírén, jelentőségén, műveinek értékén mit sem rontott az azóta múló idő. Tudomásul vesszük korlátait, de tudjuk, hogy nagy államférfi, nagy politikai gondolkodó, nagy író volt. Ma azzal szoktuk jellemezni, hogy vele kezdődik a magyar realista regény.
(A magyar irodalom arcképcsarnoka Eötvös József szócikkéből.)
Kiemelt képünk: Eötvös Lóránd és Széchenyi István szobra. 1928-ban leplezték le a Kossuth Lajos téren. Az alkotás egy szoborcsoport tagja, amit 1952-ben eltávolítottak eredeti helyéről és 1972-től Dombóváron állítottak fel a Szigeterdő nevű parkban.