Kiss József (Mezőcsát, 1843. november 30. – Budapest, 1921. december 31.) magyar költő, szerkesztő, a Petőfi Társaság tagja.
Apja Klein István szegény zsidó falusi boltos, anyja a pogromok elől Magyarországra menekült litván zsidó kántortanító leánya volt. 1850-ben a család a Gömör és Kis-Hont vármegyei Serkére költözött, a fiú itt ismerkedett meg az irodalommal.
Első sikerét 1875-ben aratta Simon Judit című balladájával. A költeményt Toldy Ferenc – „élete alkonyán” – bemutatta a Kisfaludy Társaság ülésén. (1915-ben Mérei Adolf filmet forgatott a ballada alapján.) A költő neve csakhamar országszerte ismertté vált, balladáit és egyéb verseit attól fogva jelentékenyebb érdeklődéssel fogadták.
1876-tól hat éven át a temesvári zsidó hitközség jegyzője volt. 1882-től ismét Budapesten élt mint a magyar–francia biztosítótársulat tisztviselője. Költői híre ezalatt nőttön-nőtt, különösen mint balladaköltő tűnt ki.
1890-től A Hét című folyóirat alapító szerkesztője, ami a Nyugat előfutára volt. Ezzel kezdődik a modern magyar irodalom története.
A Petőfi Társaság 1877-ben, a Kisfaludy Társaság 1914-ben tagjává választotta. Új témájává a város, a modern ember problémái lettek. Leghíresebb verse az 1905-ös orosz forradalom hatására íródott. Sírja a Salgótarjáni utcai izraelita temetőben található Budapesten.
Kiss József: Tüzek
Ismeritek a vidám rőzselángot
S ropogását a vályog-tűzhelyen?
A nyílt arcokat, a nyájas világot,
Hol tréfa és dal önként megterem?
Recsegő gallytól, pattogó szilánktól
Lestem el egykor a dal ütemét.
Hol az a tűz? Mi lett a rőzselángból?
Nekem elhamvadt – talán másnak ég.
S hova lett, aki játszva élesztgette
Kis tarka köténnyel, a gyermekleány?
És hova tűnt a fiu méla kedve,
Ki ott lebzselt a leány oldalán?
Együtt dobáltuk a háncsot a tűzre,
A redveset úgy, mint a nyirkosat,
És találgattuk, boldog álmot fűzve,
Hogy a siró fa vajjon kit sirat?
Szálló időnek suhogó fövénye –
Minek bolygatni, amit betemet?
A rőzselángra más tüzek jövének,
Emésztőbb láng ragadta lelkemet
Hírért lobogni – istenem, mi dőre!
Az igazságért – ó, mily elfogult!
S míg örök lázban törtettem előre,
Hajam megszürkült, lelkem elborult.
Az én mezőmön nem értek kalászok,
Az én aratásom egy marék virág,
Az én gyönyöröm az álomlátások,
Az én világom egy álomvilág.
Kialvó lángok pernyéje szitálva,
Szürkén, szomorún csak esik, esik –
Félek, hogy álmaim összezilálja,
S elhagynak, mire beesteledik.
Hideg van… Fázom… Friss szenet a tűzre!
Gyilkos melegét hadd fújja reám,
Mint macska teszi, a madarat űzve,
Akit felvert gyanútlan éjszakán.
Ó milyen tűz ez! Mi más, mint a régi!
Nem erdőn termett, a mélység dobta ki:
Világforrongás volt az anyja néki
És forradalmak az ő fiai.
Hogy zúg, hogy dohog, hogy kattog, hogy lármáz,
Hogy mormol, veszekszik a kürtő alatt!
Mintha rab démonok az ajtót ráznák,
Hogy börtönükből szabaduljanak.
Haragvó isten! Mi lesz a világból,
Ha egyszer a kőszén öntudatra jut,
S a buta rög megindul magától
S a sistergő katlan majd egyszer kifut.
Ha összeomlik mindaz, ami korhadt,
Mi évezredek véres bálványa volt,
És oduikból elővánszorognak
A rászedett, a megcsalt milliók…
Látom mozdulni, – látom keveredni –
Egy új Marseillaise gyujtó hanginál,
Az ócska tetőkbe üszköket vetni…
Míg az utolsó is véres lángban áll!
– S amíg lelkemmel káprázatok játsznak
S jövendő tüzek délibábja von,
Amelyek távol ég alján cikáznak –
Valamikor – beomlott síromon,
Itt ülök némán, magamba rogyva,
Míg száll az óra, mint egy pillanat,
És félig ébren és félig álomba’
Piszkálgatom a húnyó parazsat.
Bartha György: Kiss József: Tüzek
Kiss József (1843-1921) egy átmeneti korszak ellentétektől szabdalt lelkületű, sokrétűség jellemezte költője. A népnemzeti iskola epigonjaként indulva ő az egyik első modern életérzést, hangulatot és tematikát megszólaltató nagyvárosi költőnk. Költeményeiben jelen van: az Arany képviselte epikum (lásd: balladái) és líraiság, a szótagszámláló hangsúlyos vers és a modern, nyugat-európai időmértékes ritmus, festőiség és zenei jelleg, vidéki falusias és nagyvárosi témák, kívülállás és részvét, önirónia és humor.
Első két verskötetének kiadása minden visszhang nélkül múlik el. Miután megindítja méltán a Nyugat előfutárának tekintett A Hét című képes szépirodalmi hetilapját (1890), kibontakozhat rendkívüli, a legendás Osvát Ernőt előlegező szerkesztői tehetsége.
Költészete is egycsapásra ismertté válik. Lapja mint nagyvárosi polgári kiadvány azonban nem törekszik arra, hogy irányadó irodalmi fórummá lépjen elő, megmarad mellérendeltségi szerepkörében. A Nyugat ilyen vonatkozásban fogja túlhaladni majd.
Kiss József, a rá jellemző öniróniával írja később szerkesztői önmagáról: „Sokszor szerettem volna nekik odakiáltani, mikor a nagy kurázsinkat magasztalták és félelmetes harckészségünkről dithirambusokat zengtek: szemfényvesztés az egész! Ti azt hiszitek, hogy én vad oroszlán vagyok, pedig én csak Zuboly vagyok, a takács!”
Ugyan ki tudja már (az irodalomtörténészeket kivéve), hogy Kiss József Tüzek (1896) című költeménye a forradalom-várás egyik első, legművészibb magyar lírai alkotása? Amely filozófiai költemény is ugyanakkor: a költő az emberi társadalom haladásirányát próbálja meg a tűznek mint ősi archetípusnakk egy emberi élet és a történelem során bekövetkező változásaiból kihüveyezni.
Az idő három síkja, múlt, jelen jövő szemszögéből veszi sorra és értékeli a más-más alapanyagú és természetű tüzek emlékképeit, az ember egyéni élete egymást követő stációival és a társadalmi progresszió bizonyos vonatkozásaival összefüggésbe hozva. Teszi mindezt úgy, hogy közben széles skálán változik, más-más jelleget ölt a vershangulat is.
A múlt vonatkozásában:
A versfelütés: a soha vissza nem térő veszteségként, nosztalgiával felidézett, meghitt gyermekkori rőzseláng emlékképe. A két szakasznyi (16 sor!) terjedelemben indázó költői kérdések sora utal megfellebbezhetetlenül, minden kétséget kizáróan azokra a veszteségekre, amelyek a gyermekkor tovatűntével érték a lírai „én”-t. A bevezető versmondat zeneiségét fokozza a kérdőszó nélküli eldöntendő kérdőmondatokra egyedül jellemző emelkedő-ereszkedő beszédlejtés:
„Ismeritek a vidám rőzselángot
S ropogását a vályog tűzhelyen?”
(Itt előtolakszik, a fenti vesperiódusra „rímelő” két, Apokríf-versbeli Pilinszky-sor:
„Ismeritek az évek vonulását,
Az évekét a gyűrött földeken?”)
Ugyancsak a múlt vonzáskörébe tartozik a hajdan „hírért”, „igazságért” ellobogott, metaforikus értelembe vett (konnotatív jelentés! ) ifjonti tűz megidézése, amely a lírai alany jelen idejéből nézvést rezignáltan hiábavalónak,eredménytelennek látott áldozatként értékelődik át:
„Hírért lobogni – istenem, mi dőre!
Az igazságért – ó mily elfogult…”
Ugyanis a költő e fiatalkori tűz-lobogása végeredményét abban az emblematikus, négysornyi anaforában tárja elénk, amelyet összegyűjtött versei mottójául emelt ki (és ami a mai irodalmi közfelfogásban – talán – még megmaradt Kiss József költészetéből):
„Az én mezőmön nem értek kalászok,
Az én aratásom egy marék virág,
Az én gyönyöröm az álomlátások,
Az én világom egy álomvilág.”
Ez volt tehát a múlt. A költő – a jelent átugorva – a kőszénből, tehát az ipar, a társadalmi progresszió fűtőanyagából gerjesztett tüzet az eljövendő forradalmak jelképeként emeli be a versbe. Itt a vershangulat újra gyökeresen változik, a harci indulók, a Marseillaise tömegeket mozgosító ritmusára vált át. A nyelvi megformálás eszközei: felkiáltások, felsorolás, hangutánzó szók, mozgalmasságot kifejező igék halmozása:
„Ó milyen tűz ez! Mi más, mint a régi!
…
„Hogy zúg, hogy dohog, hogy kattog, hogy lármáz,
Hogy mormol, veszekszik a kürtő alatt!”
A széntüzet megjelenítő, megszemélyesítő hasonlatok, metaforák:
„Világforrongás volt az anyja néki,
És forradalmak az ő fiai…”
…
„Mintha rab daemonok az ajtót ráznák,
Hogy börtönükből szabaduljanak.”
…
„Haragvó isten! Mi lesz a világból,
Ha egyszer a kőszén öntudatra jut…”
…
„Ha összeomlik mindaz, ami korhadt…”
(Tüzekről lévén szó, a fiatal József Attila úgy negyedszázad múlva ezt írja Tél című versében: „Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,/ Hogy melegednének az emberek./ Ráhányni mindent, ami antik, ócska…,stb.)
Az idősíkok egymást követő természetes rendjét megbontva (avagy ki tudja, fizikusok és filozófusok vitatkoznak azon, hogy az idő végtelen folyama a múlt vagy pedig a jövő idő irányából jövet zúdul-e át rajtunk) a lírai „én” a saját jelen idejének tüzéhez, az elrévedés, reflexió, tűnődés, merengés számára legkedvezőbb körülményt biztosító kandalló-tűzhöz tér vissza („Je me souviens de mes tristesses/ au coin du feu…” – Francis Jammes). Jól tudva, hogy a megidézett jövendő tüzek „délibábként”, „távol ég alján cikáznak – / Valamikor”… saját beomlott sírján.
Befejezésként: Tüzek című verse kapcsán a száz éve távozott Kiss József elfelejtett költészetét próbáltuk megidézni, azét a költőét, aki Ady előtt annyit tett, mint rajta kívül senki más, a modern magyar versprozódia cizellálása tekintetében.
