Karinthi József (1846–1921) művelt tisztviselő, a Magyar Filozófiai Társaság alapító tagja volt. Családneve eredetileg Kohn, 1874-ben magyarosította Karinthira. 1886. január 3-án az evangélikus vallásra tért ki feleségével és négy leánygyermekével, Elzával, Adával, Gizivel és Emiliával együtt. Később született gyermekeik: Mariska, Mária Katalin, Frigyes és József]. Felesége, Engel Karolina (1850–1895) halála után Karinthi József egyedül nevelte a hat életben maradt gyermeket.
Sokkal többet Karinthi Józsefről hirtelenjében nem találtunk – az évforduló inkább arra alkalom, hogy híressé vált fiával, Karinthy Frigyesről felelevenítsünk két fontos – talán – kevésbé ismert mozzanatot.
Tehát Karinthy Frigyes (1887-1938) nyolcéves korában elveszítette édesanyját, később, 1918-ban imádott első feleségét, Judik Etelt, aki spanyolnáthában halt meg.
Karinthiék és a spanyolnátha
„A háború a férfiakat kaszálta, a spanyol többnyire nőket és gyermekeket söpört le az élők sorából. Karinthy sem sejti még, hogy mire ér haza Besztercebányáról, ahová felolvasni hívták. A felesége már lázban feküdt” – írja visszaemlékezéseiben Kosztolányi Dezsőné Harmos Ilona, a Karinthy-család barátja és legendagyárosa.
Valóban, a felolvasó körútról hazaérkező Karinthy Frigyes már csak elbúcsúzni tudott első feleségétől, a színésznő Judik Eteltől (1885–1918), „Bogától”, akit a spanyolnátha vitt el 1918. október 17-én, bő két héttel azután, hogy a járvány tömegessé vált Budapesten.
A sors iróniája, hogy az első világháború utolsó szakaszában Karinthy A feleségem beszéli címmel cikksorozatot publikált a nagy világégés utolsó hónapjairól, az ekkor kitört járványról, szatirikusan, ahogyan ezt tőle megszokhatták az olvasói: egy butuska, ám életrevaló, kotnyeles pesti háziasszony bőrébe bújva tudósít a megszorításokról, a korabeli járványhelyzetről, a tiltó intézkedésekről, majd a „napló” elnémul…
Judik Etel 1885-ben (vagy 1886-ban) született, anyja és nagyanyja is ezen a néven működött színésznőként, ő is ezt a pályát választotta. A színiakadémia elvégzése után rövid időre a Thália Társulathoz szegődött, majd Bárdos Artúr (1882–1974) Új Színpada foglalkoztatta. Nem volt különösebben keresett és sikeres művész, és talán el is feledte volna a színháztörténet, ha a fiatal író és publicista, Karinthy Frigyes nem hiányolja az Egy színésznőről című írásában 1910-ben. Egy évvel később a New York kávéházban mutatták be őket egymásnak, és az író hamarosan, 1912 májusában megszökteti egy előadás után. Berlinben húzzák meg magukat egy darabig a felbőszült férj, Laki-Bakits János (és a házasságban született két vagy három gyermek) elől. A hírhedten ügyeskedő férj rájön, hogy jobban jár, ha „eladja” feleségét, így havi apanázsért elválik és áldását adja a frigyre: Karinthyék 1914 szeptemberében, már itthon, összeházasodnak. Még ez év decemberében megszületik a családtörténetben csak „fájdalomhercegként” emlegetett Gábor fiúk, akiből aztán szomorú sorsú költő lesz.
A Pesti Napló kezdi közölni A feleségem beszéli című cikksorozatot, a pesti háziasszony naplóját 1917. június 11-én. Zajlik a háború, érkeznek a hírek a frontról, kül- és belpolitikai válság fenyegeti az országot, mindezeket Karinthy – egy elképzelt feleség bőrébe bújva – kommentálja, végtelen humorral. Ebben a helyzetben érkezik a járvány Magyarországra, megoldhatatlan helyzetet teremtve a sebesültekkel teli kórházakban és az áruhiányban szenvedő kereskedelemben. Ugyanazokat az óvintézkedéseket vezetik be, mint bő száz évvel később, napjainkban; plakátokkal figyelmeztetnek az egymástól való távolság megtartására, a tömegközlekedés használatának kerülésére. „Tudod-e, milyen andalítóan szép a polgármester hirdetménye a spanyolnátha ügyében? […] Van ezen a plakáton minden, ami szép és jó, le van írva a spanyolbetegség és hogy az milyen veszedelmes. […] Hogy vasúton és villamoson csak akkor utazzam, amikor szükségem van rá – szóval ne utazzam villamoson és vasúton, ahogy rendesen szoktam élvezetből, mulatságból, mámorból, dorbézolásból, fényűzésből, dáridóból, kéjhajhászásból, kicsapongásból, hanem csak szükségből utazzam – hogy egy időre mérsékeljem szertelen és vad mulatságomat és szórakozásomat, a villamoson való utazást.”
Judik Etelt mai fogalmaink szerint a kiemelten veszélyeztetettek csoportjába sorolnánk, édesanyja és egyik, korábbi házasságából származó gyermeke is TBC-ben hunyt el. A feleségem beszéli cikksorozat 1918. szeptember 29-én akad el (éppen a fent idézett bejegyzés az utolsó), október legelején Boga már beteg. Karinthy még elindul felvidéki körútjára, de csak az utolsó pillanatban ér haza.
„Ült az ágyban, és én odamentem és azt mondtam:
»Boga! nincs baj — te csacsi, itthon vagyok! « és mosolyogtam, és olyan édes és meleg volt a hangom, az a hang volt, amit tőle tanultam. És ő szorongatta a kezem és remegett és nevetett és csak annyit tudott mondani: »csakhogy … csakhogy«.”
Judit Etel október 17-én hunyt el, reggel 8-kor. Díszes temetés kapott a Nemzeti Sírkertben, sírjánál Hatvany Lajos (1880–1961) író, barát és Hevesi Sándor (1873–1939) színigazgató mondott beszédet. Bár a parcellát az ötvenes években felszámolták, Boga földi maradványait áthelyezték, fejfával megjelölték, nem messze Karinthy Frigyes és Gábor sírjától.
Szerző: Gréczi Emőke Semmelweis Museum
Móricz Zsigmond: Arckép
Karinthy Frigyes jelentősége és fő érdekessége abban van, hogy soha nem viccel.
Mégis ő az az írónk, aki a legtöbb nevetést és állandó kellemes és derült szórakozást jelent.
Karinthy ugyanis a legkomolyabb filozófus, aki a hétköznapi helyzeteket használja fel prédikációnak, próféciáinak és metafizikai fejtegetéseinek produkálására.
Hamlet ő, aki leül a lépcsőre és a lét, meg a nemlét problemáján gondolkodik. Csak az a különbség, hogy Hamlet egy gyilkosságnak aktiv tényezője, aki lelkiismereti zavarában monologizál az elkövetendő lépésen. Ellenben Karinthy elfogulatlan tanú, akinek semmi köze ahhoz, ami történt s ami bekövetkezik: ő csak épen leül hozzád a kávéházi pikkoló kapuciner mellett s tovább folytatja a lét és a nemlét kérdésének monológját.
Az általa előidézett szinpadi helyzet mindig az, hogy a keret és a tartalom nem illenek össze. A pohár vízben a tengereket hallja zúgani, a kávé gőzéből a kozmikus teremtés elintézetlen problemája kavarog fel előtte és a legelső napihír, amit a délutáni lapban meglát, számára alkalom nem is a társadalom, hanem az emberiség létezésének végleges megvizsgálására.
Három nagyon ismert kis találmányára figyelmeztetek.
Kedves és bájos kis kép, minden anya eldicsekszik vele, hogy a kis fia, a butuska, felmegy a dombocskára, ahova a mamácska küldi fel és mikor fenn van, azt mondja a gyönyörű: mama? most fenn vagyok?
Mit csinál ebből Karinthy.
Kórleletet a butaságról. A gyermek összesen kilenc szót mond s ebbe a kilenc szóba bele van sűrítve az emberiség minden butasága. Nem egy gyermeké, hanem az emberiségé. Azé az emberiségé, amelyik társadalomban él és államban, és sors közösségben és nem tudja hogy hijják és hol az isten és hogy fent van-e most a Kerék tetején, vagy lent a béka mélysége alatt. Az egész emberi butaság, amivel ezt az életet végig csináljuk, mind bele sűrítve ebbe a parányi képbe: ez a magas-feszültség sül ki bennünk – mint öngúny, – jóleső kacagásba. Kénytelenek vagyunk magunkon nevetni. Oly buták vagyunk, hogy örülünk neki és oly okosak vagyunk, hogy szeretjük, hogy buták vagyunk.
Vagy ott van az a másik ismert jelenete, mikor meg akarja simogatni a kis nyulat a konyhában s az fél és nem hagyja magát és a prérik oroszlánvadászatának izgalmas és rémítő hajszáját produkálja, hogy a nyulacskát megfogja s megsimítsa és a lelki viharok egyik világtörténelmi catalaunumi csatáját éli le a kis állattal, aki nem engedi magát megsimítani, és agyonveri fantáziában, hogy bebizonyítsa neki, hogy nem akarja bántani, csak megsimogatni.
Ez az egész világhistória. Közelebbről a magyar ezredéves történelem. Távolabbról az emberiség teljes kultúrfejlődése. A vallási türelmetlenségtől, az akaratán kívül való boldogítástól a Habsburgok boldogító uralmáig s a transzváli ágyúkig, amelyek a kultúrát terjesztik, – egész a tanári szekundákig, amelyek javító szándékkal íródnak be a noteszbe, – mindenki benne van.
A világirodalomban ritkán sikerült egy ilyen parányi képben a volt, van és leendő emberiség egyik legnagyobb feszültségű problemáját szemléltető hatásúvá tenni.
Vagy itt egy harmadik találmánya a Telma Titusz, a legtitokzatosabb írói ötlet és fantázia-lét. A gyávaság parokszizmusában halhatatlanná váló ölésvágy. Vágy a gyilkolásra a gyilkolástól való rémületben. A hullákat életre galvanizáló gyilkosihlet, amelyet a haláltól való iszony teremt meg.
A vallásokat ez a különös fantáziarávetítés hozta létre: legyen nekem javamra a Lehetetlen és ellenségeimnek legyen kárára.
A gyermek és vadember, akik gondolattal ölnek. S ez olyan végleges számukra, hogy a lélek szerint megölt, – élet szerint sem létezik nekik többet. S a költő, aki két sorban gyilkol és világokat hengerel le. Ady mondta egyszer előttem: «megöltem ezeket»… és én csodálkoztam: egy megjelent vers… És Ady három év múlva még emlékezett: «akkor volt, mikor kivégeztem azokat»…
Telma Titusz méltó rá, hogy örökké ott éljen bennünk, mert ott él bennünk… hogy ő legyen létünk alap abszurduma, mert az. A világmegváltó gyilkolás, amely állandóan ott parázslik ártalmatlan máglyáján bennünk, a legártalmasabb szerelem és a legtermékenyebb démoniság. Méltó testvére a halál megtörő isteni szózatnak: olyan magasság, ahova csak az isten fia juthat: az ember.
Bevezető beszéd Karinthy Frigyes írói estjén a Zeneakadémián, 1932. november 6-án.
Megjelent a Nyugat 1932-es folyamának 22. számában.
Így nevezte ki Karinthy Frigyes József Attilát az összes verstudományok doktorának
„Egy délelőtt, 1909-ben ültem a villamoson, és nem tudtam, min kacag az egész kocsi. Mert valaki halkan fölolvasott magának valamit, de közben jóízűen kuncogott egy szakácsné is, diákok röhögtek össze, komor magántisztviselő húzta félre a száját, sőt egy lipótvárosi méltósága is csücsörítette ajkát […]”
(Molter Károly visszaemlékezése)
Az Így írtok ti megjelenése után Ady elhamarkodva dohogott azon, hogy Karinthy ezzel a könyvvel inkább csak a magyar maradiságnak tett szolgálatot. Bólintott az akadémizmus is, hogy ez valóban nem illő, továbbra is úgy kell írni, ahogy azt Arany Jánostól eltanulták.
Csak később jött rá az egész Nyugat-gárda, hogy Karinthy ezzel a kegyetlen, grimaszos humorral szoktatta át a szűkös íróprovinciát a kritika legtágabb és szabad világába.
Hamarosan ragályosan terjedtek a sziporkázó gondolat-fricskák, verstréfák, az anagrammák, a név elrejtő-intarziák, a szó-póker, a szózagyvalék meg a sajátos halandzsa-nyelvek, aztán a versfőkbe rejtett fogalmak, nevek divatja. E szellemi torna hadvezére, örökös bajnoka és nagymestere természetesen Karinthy Frigyes volt. Ki ne hallott volna a rengeteg csíntevésről, amelyet örök barátjával, Kosztolányival együtt követtek el?
Ebben a cikkben most azt szeretném bebizonyítani, hogy Karinthy nemcsak rendkívül humoros személyiség volt, egy igazi „troll”, hanem egyszersmind egy rendkívül jószívű figura is.
Az úgynevezett Karinthy-játékokat újságokból, könyvekből, emlékezésekből sokan ismerik. Baráti társaságával Karinthy-nak volt egy alkalmi játéka, amelynek az volt a neve, hogy „ki miben?” A játék lényege, hogy valaki mondott néhány verssort, majd akire a szavaló rámutatott, annak ki kellett találnia, hogy az idézetet ki írta és miben.
A vetélkedőt Karinthy a harmincas évek elején Olthy Magda Tisza Kálmán téri lakásán ötlötte ki, elsősorban azért, mert a vendégek között József Attila is jelen volt. A fiatal költő ezen az estén érthető okok miatt igen nyomott hangulatban volt. Ekkor a szegedi egyetem már eltanácsolta őt a tanári pályától, folyamatos harcban állt Babitscsal és a Nyugattal, valamint anyagi helyzete is egyre kilátástalanabbá vált. Nem evett, nem ivott, ernyedten üldögélt a társaságban.
Az emberi problémák és költői jelenségek iránti ellenállhatatlan vágya arra ösztökélte Karinthy-t, hogy kirázza már-már beteges közönyéből József Attilát. Miután a társalgást amúgy is irodalmi játékok váltották fel, a fő „játékmesternek” nem volt nehéz egy olyan ötletet bedobnia, amelynek József Attila lehetett a célpontja.
„– Mindenki addig felelhet, amíg bele nem sül – magyarázta Karinthy a szabályokat. – Ha megakad, nem tudja »ki miben?« – akkor megbukott. Viszont aki három kérdést egymás után hibátlanul megfejt, azt kinevezem az összes verstudományok doktorának. Indulhatunk.
– Indulhatunk – helyeseltek a magabiztos verstudorjelöltek. Karinthy végigsimította homlokát, és szavalni kezdett: »…ha napjaid elhaladnak, Maradsz magadnak. Száraz derekad Majd senki meg nem öleli, Csak a koporsónak deszkája, S halvány ajakad Más nem csókolja, csak a sír férgei…«
Hirtelen abbahagyta, s rámutatott József Attilára:
– Attila, ki írta? Miben?
A költő meg se rebbentette a szemét:
– Petőfi – felelte csendesen. – A felhők huszon… huszonharmadik verse…
– Brávó! – tapsoltak a többiek, de Karinthy nem hagyott pihenőt:
– Nem lehet panasz, elég könnyűvel kezdtem. A jelölt úr jogot szerzett a második kérdéshez is. Tehát kezdem:
– »Legörömestebb útfélen tanyáz – hol fogadó van, vagy más efféle ház, – és, mint jámbor apáink régen – kapva kaptak az új vendégen: – mindenki iránt megelőző, – vele bételni se győző. – Így terjeszti dicső faját, – viszi a civilisatio zászlaját…«
Széles gesztussal József Attila felé bökött:
– Méltóztassék parancsolni!
– A poloska, Arany János makámája – mondta felderengő mosollyal a költő.
A siker még zajosabb volt. De Karinthy rendületlenül hidegvért mímelt:
– Potomság! Ez csak a szoktatás. A neheze ezután következik. Költő úr: most hegyezzük a fület! »A parton a vándor tanácstalan áll. Kémlő szeme bárhova lásson, Riadót bármerre kiáltson, Túlpartra, hiába, csak sóhaja száll, Ladikot, evezőst sehol se talál. Nincs komp, mely a bősz habon átvisz S tengerré széled az árvíz.«
A társaság feszülten figyelt. Reinitz Béla elnézett a füstkarikáikkal cifrázott levegőbe, nem lehetett leolvasni az arcáról: tudja-e a megfejtést, vagy sem… Major Tamás behunyt szemmel idézte vissza az elhangzott sorokat, úgy tűnt: már rémlik neki valami.
A háziasszony József Attilát figyelte, aki teljesen felélénkült.
– »Nincs komp, mely a bősz habon átvisz… – S tengerré széled az árvíz…« – ismételgette a strófa végét, és fejcsóválva fintorgott: – Mi az, hogy »tengerré széled az árvíz«? Az árvíz nem széled, az árvíz dagad, árad, terjed, özönlik. Lapos, fakó ez a szöveg…
– Nem bírálatot kértem, fiatalember, hanem megfejtést! – csattogott szigorúan Karinthy, de szeme sarkában mosoly incselkedett. – Arra nem vállaltam kötelezettséget, hogy kizárólag olyan költeményeket fogok megfejtésre átnyújtani, amelyek valamennyi jelenlevő tetszését úgy esztétikai, mint elvi síkon megnyerik. Egész jó vers ez! Mozogjunk! Mozogjunk!
Ám József Attila erre már nem figyelt. Arcán komoly koncentráció, erőfeszítés látszott.
– »Nincs komp, mely a bősz habon átvisz…« – mormolta többször egymás után, inkább csak a ritmust ízlelgette, aztán egyszer csak, egész érthetetlen módon, megfordult száján a szöveg. Megfordult – más nyelvűre fordult, mintha a felismert ütem billentette volna át, s a költő fennhangon, majdnem kiáltva szólalt meg:
– »Kein Schiffer lenke! die Fähre, – Und der wilde Storm wird zum Meere.«
– Na mi az? – kérdezte Karinthy alig leplezett izgalommal. – Még mindig nincs meg?
– De megvan – nevetett Attila. – Éppen most fordítom vissza az eredetire. Visszafordítom, ámbár a magyar vers hamis. A német egészen más.
József Attila elszavalta németül a vers eredeti sorait.
– Szerzője Schiller, címe Die Bürgschaft.
– Vagy Dóczy Lajos fordításában: A kezesség – pecsételte meg a győzelmet Karinthy. – Ugyanis nem kötöttem ki magamnak, hogy csak eredeti költeményt adhatok fel. Viszont, sajnos, valaha éppen ez a fordítás ragadt meg az agyamban. És aki ebből is felismerte Schillert, az megérdemli a tudori süveget. Pótoljuk, amit a szegedi egyetem elmulasztott. Éljen doktor József Attila!”
Szerző: Buda Villő VATES
Kiemelt kép: Karinthy Ferenc és Karinthy Frigyes, apa és fia sírköve a Kerepesi temetőben
