Szemlér Ferenc: Személyes ügy. Vallomások, emlékezések. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1975.
„Vallomások, emlékezések” megnevezés szerepel Szemlér Ferenc új kötetének címe alatt. Valójában rövidebb-hosszabb publicisztikai írások gyűjteménye ez, melynek egységesítő jellemzője a személyes vonatkozások hangsúlyozódása. Ez is inkább a tartalmi mozzanatokra érvényes. Szemlér e kötetben olyan jelenségekről ír, amelyeket személyesen is átélt (vagy szemtanú volt), azokról a személyiségekről nyilatkozik, akiket személyesen is ismert (ebből a szempontból kivétel például Madách Imre).
Egy egységesítő elven túl azonban műfajilag változatos, tarka képet mutat a könyv. Van itt szabályszerű vitacikk (Karácsony Benő), novellisztikus emlékiratfejezet (Szülőföldem: Udvarhely, Oktatók és iskolák), műhelyvallomás (Egy hármaskönyv születése, Küzdelem a rejtvényért), irodalomtörténeti adalék, írói arckép, töprengő jegyzet. Mindnek megvan a maga érdekessége, de a könyv olvastán az az érzésünk támad, hogy Szemlér épp csak felvillantotta írásművészetének vagy inkább gondolkodásának bizonyos lehetőségeit.
Tévedés ne essék: nem az írások rövidsége, vázlatossága ellen van kifogásunk. Azt hiányoljuk, hogy e röpke írásokat nem mélyíti el eléggé, s így inkább csak adalékmivoltuk érzékelhető. Kántor Lajos is észreveszi bírálatában: „…Szemlér Ferenc, aki pedig egyik legtudatosabb és világirodalmilag is legműveltebb írónk, kitér e lehetőségek elől, nem vállalja az alkotási folyamat nyomon követését, a viviszekciót – ehelyett kispublicisztikát ír az őt nyilván régóta foglalkoztató, kínzó kérdésekről.” (Megíratlan emlékirat, Utunk, 1975. 20. sz.) E kispublicisztikákban pedig inkább csak sejteni lehet ama „kínzó kérdéseket”, mintsem az író velük való harcát érzékelni. A Személyes ügy írásai akkor izgatóan érdekesek, mikor ez a fokozott személyesség csakugyan érezhető a sorokban – lásd a gyermekkori emlékek felelevenítését vagy az olyanszerű emlékezéseket, mint az Út az enciklopédiához.
De legtöbbször a szerző valamely jelenségről, íróról néhány vonóssal képet rajzol, s ehhez hozzáadja saját személyes emlékeit – a személyességet általában letompító, szemérmes hangon. Erőteljes, élményszerű írói portrék, jellemzések helyett így csakugyan csak adalékot kapunk. Lehetséges: ez volt az írói szándék. Ebben az esetben a kihasználatlan lehetőségeket fájlalom. Számomra a kötet írásainak egy-egy töprengőbb részlete az igazi élmény. Ahol az írói létre mondatnyi fény villan, s a tartózkodó szöveg mögül áttör a gond – kiknek ír, hányan olvassák a nemzetiség költőjét: „Sok milliós nemzetek mellett népem alig jelent valamit. Még csak nem is vagyok nemzeti költő, mindössze nemzetiségi. Ennek a helyzetnek átérzése alkalmas lehet bármely alkotó lendület lelankasztásához.”
Hogy félszáz oldallal tovább hitet merítsen a meggyőződésből, hogy a korszak hazai magyar irodalmában a legfontosabb a folyamatosság.
Az annyit emlegetett ötvenes évek irodalmáról így ír az alkotó és az átélő: „…számomra a versírás sohasem volt technikai feladat: egy adott tárgy ilyen vagy olyan alakban való költői megfogalmazása. Rendszerint valamely emelkedett lelkiállapot tartott hatalmában… Ebből adódik, hogy a mozgalom múltjáról, hőseiről, eszményeiről, győzelmeiről, sőt vereségeiről írt verseim is ilyen lelkiállapotok szülöttei. Ez szerény mentségem, még akkor is, ha lehetségesek olyan idők és ízlésviszonyok, amelyek ezeknek a verseknek létét legalábbis hallgatólagosan kiiktatnák egy költői pálya hullámhegyes-hullámvölgyes vonulatából.” (Alkalmatosságra írt elegyes versek) Vagy itt egy megszívlelendő passzus a most említett, háború utáni évekről: „…annyi év rejtett aggodalma vagy hősiesen viselt szenvedése után csakugyan a végleges és visszavonhatatlan diadal meggyőződésében éltek (…) s mindnyájan hajlamosak vagyunk – bár igazságtalanul – lekicsinylően mérlegelni az akkor voltakat.” (Illés Béla)
Néhány villanás, egy-egy mondat csupán, de ami felszínre tör belőlük, az oldalak hosszú sorára kívánkozik.
Az írói pálya új területek felé kanyarodását méltató kritika: igénybejelentés.
Mondatok helyett cikkeket, könyveket kellene írni irodalmunk és életünk e jelenségeiről – elmélyültem szenvedélyesen, igazságot, értéket kutatóan. A Szemlér Ferencék nemzedéke a leghivatottabb erre. Emlékező írásaiktól, vallomásaiktól ezt várjuk. Nyugodtan használhattam itt a többes számot. Alátámasztásul (és végezetül) hadd idézzem Király Lászlónak egy Csiki László-novella kapcsán írt sorait (Lót úr és családja, Utunk, 1975. 11. sz.): „…alig érthető a tény, mely szerint meglepően kevés szűkebb irodalmunkban azoknak a műveknek a száma, amelyek… tárgyilagosan mutatnák be azokat az éveket, melyek végül is döntő fordulatot hoztak népünk életében, évszázados rendet borítottak föl (s így szükségképpen a legnagyobb változást jelentették évszázadok óta), s amelyektől már huszonöt-harminc év távolsága választ el. Pedig önismeretünk aligha lehet teljes e hiányzó művek nélkül. S pedig vannak jó íróink, akik felnőtt fejjel érték meg azokat az éveket, sőt részesei is voltak az eseményeknek. A figyelmeztetés: egész nemzedékek akkori gondolkodása, örömei, tragédiái, belső küzdelmei, vívódásai merülhetnek el így, válhatnak ismeretlenné, sőt nemlétezővé jövő generációk számára.”
Megjelent A Hét VI. évfolyama 23. számában, 1975. június 6-án.
