Jegyzet az illusztráló történelmi drámáról és kötelességéről című cikkemben Veress Dániel két sikeres drámája kapcsán megírtam, hogy mivel nálunk a történelmi dráma közkedvelt műfaj, meg kellene néha vizsgálnunk azt is, hogy „attól függetlenül és azon kívül, hogy történelmi – dráma, azaz művészet-e“. Írásom első felében eléggé részletezően igyekeztem kimutatni, hogy Veress Dániel két szóban forgó műve szerintem művészileg gyenge.
Ezzel az értékítélettel a cikknek akár a végére is érhettem volna, hiszen a kritika feladata az elemzéssel, értékeléssel teljesíttetett. Ha tehát a cikk valakiben ellenérzéseket vált ki, alaptalannak és igaztalannak érzi, akkor annak fő oka nyilván az, hogy szerinte az illető műveket félreértettem, meghamisítottam annyira, hogy mint esztétikai értékek felőlem akár veszendőbe is mehetnének – ami nyilván hiba. És hibámat kiigazítja, új, értő és alapos elemzéssel kimutatja e művek esztétikai értékességét.
Sütő András írói tekintélyét latbavető („engedelemmel szólva: némi közöm van már az irodalomhoz s éppen ezért nyugodt lélekkel megvallhatom…“) válaszában alig néhányszor tér ki a kérdéses drámákra. Értékítélete akkor sem áll távol az enyémtől: sehol sem állítja, hogy sikerült művek.
Ide másolom minden ide vonatkozó utalását: „… a mai kisebbek a holnapi zsenik fáklyája számára tartják ébren a tüzeket.“, „… mi valamennyien annak örültünk – sok évvel ezelőtt –, hogy egy régen várt drámai műfaj hazai jelentkezésének lehetünk tanúi.“, „… akik Veress történelmi leckéit meghallgatták, az áhított katarzis nélkül is fölkészültebben járulnak majd eljövendő eszményi történelmi drámáink mondandója elé“. Szerzőnk „nem alkotott ugyan remekműveket, de – színpadi művei alapos tanulmányokkal és monográfiákkal is kiegészítve – történelmi múltunk tömegeket érintő föltárásában úttörő munkát végzett és végez“. „…újabb megszólalása egy hosszú ideig elnémult műfajnak“, „…ezek az alkalmak valóban nem hozták el számunkra az új Bánk bánt és Fáklyalángot“. E kérdésben tehát a vitázó felek véleménye csak árnyalatokban tér el: Veress Dániel drámái itt is, ott is szerény teljesítménynek minősülnek.
De akkor mire való a vita?
A drámák értékelésébe belejátszhatnak más, tőlük független szempontok is. Például úttörő jellegük. De miközben Sütő András ezt hangsúlyozza, maga is emlegeti a Bánk bánt és a Fáklyalángot, jelezve tehát, hogy ezt az utat legalább másfél évszázada járják, sőt remekművek is teremtek. Szememre veti viszont, hogy Veress Dániel műveit Kocsis és más kortársak történelmi drámáival merem összemérni. Nem értem, miért, hiszen az értékelés legtermészetesebb mozzanata az illető művet az ugyanabban az irodalomtörténeti pillanatban, ugyanabban az irodalomban, ugyanabban a műfajban létrejött művek között elhelyezni. Miért kell ez ellen tiltakozni? Emellett úgy érzem, hogy az így felállított értékrendet illetően is mindenki egyetérthet velem. Veress Dániel úttörő szerepe lényegesen jelentéktelenebb, mint Sütő András véli (ha a két világ háború közötti folytatástól vagy a negyvenes-ötvenes évek próbálkozásaitól eltekintenénk is), a Mikes-dráma 1969-ben jelent meg, Kocsis Martinovics-drámája szintén, Páskándi Dávid Ference 1970-ben.
Megítélésem szerint tehát Veress Dániel drámái művészi igényű párbeszédek (értékítélet, melyet lényegében Sütő András nem vitat). Mégis sikeresek – mint írtam, magam is hatásuk alá kerültem. Veress Dániel drámáiról így térte mát az önvizsgálatra: miként lehetséges és megengedhető-e a művészetben egy művet a valóságosnál értékesebbnek elfogadni? A dilemmából emígyen másztam ki Sütő András szerint „határozott, idillikus demagógiámmal“: felvetettem a lehetőséget, mint elfogadhatót, hogy ha ez a mű olyasmit mond ki, amire másképpen nincs lehetőség – akkor mondassák ki bárhogyan, csak ki ne kopjon a köztudatból. Ha a körülményeket abszolutizálom és Veress Dániel drámáit adott minőségi mivoltukban szükségszerűeknek mondom, akkor Sütő András nem utasít rendre.
Azt írja, hogy (Sz. G.) „már-már megértette, hogy a mindenkori kezdet, ha nem is ajnározásra, bátorításra szorul. De láttuk, ez esetben nincs szó semmiféle kezdetről. Veress Dániel Mikes helytállását, csendes hűségét, kitartását, Wesselényi Habsburg-ellenes példázatos életét, a Véres farsang fejedelmének komédiázását bemutató drámájának minden mozzanata „közkinccsé tehető“ – részben közkincs is. (Gondolok akár a Mikes-levelek legutóbbi kiadására a Tanulók Könyvtárában, magának Veress Dánielnek a Mikes-kismonográfiájára vagy a Tékában mostanában megjelent Wesselényi-kötetre, melynek előszavában ugyancsak Veress Dániel a drámánál történetibb és lényegibb Wesselényi-képet rajzol; belátom viszont, hogy a tankönyvekre való utalásom sajnos valóban téves.) Ha tehát egy dráma csak ismereteket ad és nem megfelelő művészi, drámai élményt is, akkor ez adráma jelen pillanatban ha nem is mellőzhető, (ebben igaza van Sütő Andrásnak ) – de az őt megillető, a művészi értékéből fakadó helyre kell tenni. A túlértékelésre való hajlamnak az okát (magamra is vonatkoztatva) közelmúltunk szellemi életének ismert jelenségeiben, valóság- és történelemvágyunkban látom. Valóban szükséges az ezt kielégítő szellemi táplálék; Sütő egész cikkében ezt bizonygatja, és én tökéletesen egyetértek vele. A hagyománymegvetéshez semmi közöm, és az ünneplések ellen sincs kifogásom. Ellenkezőleg. Igényelem – de minél igényesebben. Mert a művészi termékeknek lényegükből fakadó művészi-esztétikai értékük van. Társadalomra való hatásuk, jelentőségük szerint társadalmi értékük. Mivel a művészetnek önnön lényegével, eszközeivel művészetként kell elérnie a kívánt hatást a társadalomban, bátran mondhatjuk, hogy művészi értékével valósítja meg társadalmi értékét. A kettő egy és ugyanaz kell hogy legyen, szétválasztani nem lehet őket – s minden irodalmár, de elsősorban a kritikus kötelessége lenne épp e célért, az irodalomért és társadalomért ennek tudatában tenni valamit. Mert igen, szükség van önismeretre (magam is ezt írtam), de ha ezt éppen a művészetben akarjuk adni, akkor művészetet is kell nyújtanunk. Másként szerintem kétséges a társadalmi nyereség. Hátrányos, ha a társadalom nem művészetként értékeli a művészetet, ebből már születtek tragédiák. Lehet és kell ismeretet és önismeretet adni. S ez korántsem csak a történelmi dráma feladata… És önbecsülésünkben el kell jutnunk odáig, hogy elismerjük, a művészetben szükséges kifogásolni mindazt, ami nem elég művészi. Természetellenes, elvetni való lenne ez az igény, megvalósíthatatlan, káros? De hiszen hangsúlyoztam, hogy Veress műveivel egyidőben megszülettek nálunk az igazi művészi szintű történelmi drámák. Amelyek sokszoros önismeretet, mert bármikor feleleveníthető művészi élményt nyújtanak. Ha valaki művészetben akar önismeretet nyújtani, akkor művészetet kell teremtenie. (Ahogy azt prózában Méliusz és éppen Sütő teszi – hogy csak a legjelentősebbeket említsem.) Ez az igény kérdőjelezi meg az illusztráló történelmi dráma túlbecsülésének jogosságát.
Végül Sütő Andrásnak a személyemet illető megjegyzéseit szeretném néhol tisztázni. Annak oka, hogy Veress drámájáról nem ezelőtt négy évvel írtam, egyszerűen az, hogy akkor nagyon fiatal (még fiatalabb) voltam. (Azt sem lehet például szememre vetni, hogy Nagy Istvánról nem az ötvenes években írtam – hiszen akkor még óvodába jártam.) Ne keressen tehát senki titokzatos hátsó gondolatokat, okokat, Veress Dániel személye ellen sincs semmi kifogásom, ellenkezőleg, igyekeztem őt, törekvéseit megérteni. Nevének múltkori véletlen elírásáért (még akkor is, ha sajtóhiba) ezennel szíves elnézését kérem. Sütő Andrásnak a stílusomra vonatkozó s a cikken végigvonuló megjegyzéseit pedig igyekszem megszívlelni.
Utóirat egy vitához
A lapunk december 13-i számában megjelent és Sütő András által A Hét idei 4. számában erélyesen bírált Szávai-cikk (Jegyzet az illusztráló történelmi drámáról és kötelességéről) közreadását hosszú konzultáció és vita előzte meg. Első pillanatban világos volt előttünk, hogy a Szávai fiatalos igazságkereséssel írt és feltétlenül jobbító szándékú, de nem hibátlan és itt-ott vitatható cikke indulatokat válthat ki. A fiatal kritikus ítélete ugyanis helyenként valóban túlságosan sommás, hiszen színpad és irodalom nem mindig fedi egymást. Végletes ott, ahol a Veress Dániel-drámák történelmi informáló szerepét kérdőjelezi meg. Ezzel az efféle drámának mintegy a létjogosultságát tagadja, ami nyilván nem lehet célunk. Ellenkezőleg: fontosnak tartanánk, ha minden színházunk játszaná is Veress drámáit, amelyek – mint magából a bírálatból is kitűnik – igen hatásosak. Ám a Veress-drámák közönségsikere és a Sütő András által jelzett nagy nevelőszerepe nem teheti e műveket tabuvá, kritikai megközelítésüket még erényei sem tehetik bűnné. A szerkesztőség tehát – munkatársaival történt eszmecsere után – helyet adott Szávai Géza cikkének, mert:
1. a lap úgy érzi: feladata nyílt, őszinte vitalégkör táplálása, hisz enélkül nincs egészséges irodalmi és közösségi élet;
2. Szávai Géza, a fiatal gyergyószentmiklósi tanár és tehetséges író, az új értelmiségi nemzedékhez tartozik, amely napjaink sajátos körülményei között fejlődött, s amelynek véleménye nem hiányozhat irodalmunk összhangzatából;
3. a szerkesztőség az irodalom esztétikai minőségének kérdését elválaszthatatlannak tarja a tematikától;
4. Veress történelmi drámái gyakran képezik vita tárgyát. Ezért indokolt, hogy a vélemények nyilvánosság elé kerüljenek, megvédjék, igazában megerősítsék a szerzőt, vagy ellenkezőleg, a bírálat hatására továbblépésre késztessék;
5. az egyes Veress-drámák bemutatói után megjelent kritikákhoz képest Szávai nem mond merőben újat.
Sütő András az irodalom tömeghatása szempontjából vizsgálja és ítéli meg Szávai esztétikai nézeteit. Ezért a párhuzamos síkokon haladó vitapartnerek lényegében elsuhannak egymás mellett, ami lehetetlenné teszi általánosítható, örökérvényű következtetések levonását.
A szerkesztőség mindkét álláspontban talált megszívlelendő elemeket: Sütő társadalmi hasznosságra vonatkozó fejtegetéseit teljes mértékben elfogadjuk, Szávai esztétikai igényességét helyeseljük. A kettejük véleménye csak együtt egész: az esztétikai érték és nevelő hatás a műalkotás mindenkori alfája és omegája. A véleménycsere hasznát éppen ennek a művészi-társadalmi igazságnak a kirajzolódásában látjuk. Úgy érezzük, ezzel a vitát lezártnak tekinthetjük.
A SZERKESZTŐSÉG
Megjelent A Hét VI. évfolyama 5. számában, 1975. január 31-én.
