„Csoportkép” Sipos Domokossal
„Az erdélyi irodalom – sokszor úgy érzem – valahogyan a Sipos-novella körül keletkezett véleménymegoszlások kis örvényeiből született tudatosan külön életté…” – írja Tabéry Géza a Hazafelé című novella kapcsán.
Hasonló érzéseim támadnak Sipos Domokos gyűjteményes kötetének olvastán. E háromszáz egynéhány lapról csakugyan a romániai magyar irodalmat kikristályosító eszmék áradnak felénk olyan rendkívüli frisseséggel, amilyent ritkán tapasztalunk, s mely kiragadja a könyvet az „irodalomtörténeti érdekességnek” címzett jelenségeknek még a környékéről is.
Minden más meggondolást félretéve térhetnénk akár egyből az írásokra, sóhajtjsuk el mégis mindjárt az elején, ami úgyis végig kikívánkozna: alig öt esztendő termése előttünk, az ötödikben a szerzőt elvitte a tüdőbaj.
1922–1927. Az öt év kétszeresen is a kezdeteké: egy ragyogóan indult írói pályáé és a romániai magyar irodalomé. Sipos Domokos irodalomteremtő, irodalomalapító volt, s a novellák, regénytöredékek olvastán, a köztük levő stíluskülönbségeken lemérhető útkeresést figyelve egy pillanatra sem tudjuk feledni: nem csak egy író, de egy irodalom útkeresése ez. A Hazafelé – a hazatérő székely határőrök története – az első igazán erdélyi magyar novella. Nem a kronológia miatt, hanem a szelleméért.
Milyenek voltak a felkínálkozó utak, lehetőségek, melyektől a kezdő író (és irodalom) nyilván nem szabadulhatott?
A Krúdy-varázs őt is megejtette. A „barátom, a kalandor”-ról szóló írások teljesen a Krúdy-novellák hangulatát idézik. Egyfajta alteregóval kísérletezik (akár Krúdy életműve egészében, és később Kosztolányi az Esti Kornélban): Egy estém a Violában, Barátom és a hercegnő, Pillanatfelvételek (Loli, Mici, Lia). Még a cím és névadás is jellemző.
Közülük (bár előbbi megállapításunkat fenntartjuk ) az Iván régi napjai emelkedik ki: valami öntudatlan birkózás ez a novella a nagy előddel, kit saját porondján, különös stílusában legyőzni nem lehet. A mélázó sorok mögül azonban – a befejezésben – elővillan Sípos Domokos türelmetlen tekintete, benne az ilyenszerűen elpazarolt életek feletti ítélet.
Nem meglepő tehát, ha novelláinak egy csoportjával a magyar próza másik nagy művelőjéhez, Móricz Zsigmondhoz fog csatlakozni. (S e beszédes tény kapcsán megjegyezhetjük, hogy a szokásos Móricz–Krúdy szembeállítás elhibázott, hiszen nagyon is közel állnak egymáshoz: egyazon talajon, testközelben – nem szemben, hanem mintegy háttal egymásnak támaszkodva –, egyik arccal inkább a múlt, másik a jövő felé, de ugyanazzal a jelennel viaskodnak. Nem véletlen, hogy az „örökösök” műveiben szintézis teremtődhet.)
Az átmenetet legbeszédesebben a Nyári bál jelezhetné, mely hangulatosan eleveníti meg „a kivilágos kivirradtig tartó régi drága magyar bált”, s ahol az úri társaságba csöppent s elbódult ragyás finánc a Sárossy kisasszony illatos, gömbölyű vállába harap, miért is leütik és kidobják.
Az „alsóbb rétegek” felgyűlt és sokszor furcsa módon elszabaduló energiáinak, vágyainak ábrázolásában talál rá Sipos Domokos a saját hangjára. „Beszédes” egyéni sorsokat felszínre hozva alkotta sokat idézett, a kor legjobb színvonalán álló novelláit: a Karácsony estént, a Rettenetes angyalt, A csodát vagy a díjnyertes Templomrablót. Novellisztikája csúcsaiként tartjuk számon őket, bőven elemezték, úgyhogy kevesebb figyelmet szentelhetünk itt nekik. Érdekesebbnek látszik kitérni a társadalmi eseményeket átfogóbb, szélesebb medrű, nagyobb szabású alkotásban megörökíteni vágyó törekvésére, mely a regényírót ígérte, érlelte.
A kastélytető fellángol – mintha egy regény kezdő jelenete lenne. A lázadás aprólékos leírása e türelmetlen kísérletező művészi fegyelméről tanúskodik, és a pár oldalas novella sikerültebbnek is mondható a témát újra felvevő Vidéki forradalom című regény elkészült első fejezeténél.
A novellában az eseményeket saját, belső ritmusok diktálja – az író nem követ el erőszakot anyagán, hanem érzékenyen bontja ki lehetőségeit. Olyan apró jelenetek, mint például az, hogy a kocsmáros kicseréli hordóit a gróféival, nem válnak felesleges mellékeseményekké ebben a történetben, hanem valószerűvé teszik azt. Példánknál maradva: saját kis érdekeiért biztatja fel a kocsmáros a legényeket, hogy törjék fel a gróf pincéit – s ez a lázadás kezdete. Tehát: nagy indulatok fűszálkapaszkodóit, a lángot okozó apró szikrákat figyelembe véve ábrázolja ama nagy események menetét. Ezáltal lesz nála minden természetes.
A Gátszakadás (a tervezett regény első fejezete) részletező, apró eseményei, szálai már nem fonódnak össze ilyen szorosan, sokszor épp csak kötődnek. Külsődlegesen adagolt, be nem olvasztott részletek maradnak néha benne.
Ott van például az a részlet, ahol a történést megszakítva a szerző egy politikai szónoklatot vág ki. Önmagában remek és hatásos, de sehogy nem tud beilleszkedni a regénybe. Két mondatnyi példa: „A háborút nem akarta, és nem mondott le a miniszterelnökségről, az általános választójogot nem akarta – és lemondott. Mert a háborúban csak a hazát lehetett elveszteni, de az általános választójoggal az uraságot.” A beszédeiről híres szónok remekel itt, nem az író… Pedig részleteiben a Gátszakadás meghaladja A kastélytető fellángolt, egészen azonban nem – „egészet” emlegetni e töredék esetében nyilván csak a stílus művészi egységével, harmóniájával kapcsolatban lehet. A töredék erényei mellett eltörpülnek hibái, melyeket meg kell ugyan említenünk, de eltúlozni nem szabad, hisz megmunkálás alatt álló, torzóban maradt műről van szó, s láthatóan a türelmetlen lekerekítési vágy hozta létre azt a szónoki hatásra törő eszmefuttatást is, melyet kifogásoltunk.
Az Erdély története felé forduló irodalom történelemfeldolgozó törekvései ismertek és érthetőek. Sípos Domokos itt is kipróbálta erejét, és itt hasznosította legsikerültebben azt, amit egyik legfőbb erősségének tarthatunk: a tömeg pszichológiájának ismeretét.
Romantikus fogantatású történelmi irodalmunkban oly kevés a józan valószerűségre törekvő történelemábrázolás, hogy ha csak erre figyelnénk, azt kellene gondolnunk: a történelem nem is volt sohase szürke hétköznapokkal zsúfolt valóság. Pedig ez utóbbit kell tudnunk ahhoz, hogy megszokott mindennapjainkhoz mérhessük, tanulságait beléjük lophassuk. Politúrozott ihaj-csuhajokkal vagy jajokkal ez nem lehetséges…
Nos, a Vajúdó idők küszöbén azon kevés mű egyike, melyben a történelem leszáll a felsallangozott színpadról a porba. Az 1437-es parasztfelkelés kirobbanásának rajza történelmi irodalmunk legszebb oldalai közé tartozik.
Maga a szerző így vélekedett róla egyik levelében: „Igaz, ennek a novellának van egy nagy hibája. Igen érzik rajta az élet szaga”. A helyzet azonban bonyolultabb: a novella első részének óriási erénye, az „életszag”, csak a második felében lepi el a tényeket, ahol a történelem eltűnik az emberi szeszélyek, szenvedélyek játéka mögött. Ugyanemiatt igazuk van azoknak, akik a vékony szövésű szerelmi történetet kifogásolták. Benedek Elek „kis irodalmi remek”-nek tartotta, s annyiban igaz is, hogy kiváló szerkesztőkészséggel adagolta a szerző, szőtte az elbeszélésbe – az említett hibát viszont még jobban kidomborítja.,
Mert: az utolsó csata kimenetele világos. Nagy Antal halálának okát miért is kellene a hős pillanatnyi megtorpanásában láttatni: Lépes alvajdával szembeállva gyönyörű leánya jut eszébe… ekkor vágják le, tapossák el a lovak. Mintha ennek az írói fantázia alkotta pillanatnak valami jelentősége lehetne, mintha enélkül nem kellett volna elvesznie a végzetes ütközetben.
E novellában tehát előbb szerencsésen vegyül a történelem az ábrázolt élettel, aztán belesüppedés eltűnik benne, csak néha bukkan fel az élet felszínébe gabalyodott elbeszélés második felében. Az egésznek a törekvése révén ez írás mégis a történelemábrázolás körüli problémák kellős közepébe vezet, máig érvényes példát mutat. Alapállásában és művészi eszközeiben. Ez utóbbi tekintetében még hozzá kell tennünk: néha meglepően közel állanak a modern magyar próza eredményeihez.
Megmártozott a kor irodalmában, valahogy úgy, mint ama találóskérdésbeli barna molnárlegény, aki mindig fehér (a liszttől), s csak megfürödve, a vízből kijőve lesz fekete (azaz: önmaga).
Rátalált tehát saját hangjára, s hangja kiszól – előre! – a korból.
A Háború című novella fojtott hangjára, minden felesleges mozzanattól mentes tárgyilagosságára gondolunk. S az életmű talán legsikerültebb alkotására, a Két zsoldosra – a von Hagenauk évszázadok és országhatárok fölé emelkedő, meghatóan hétköznapi történetére. E hangot csak évizedek múlva üti meg újból Sánta Ferenc a Müller családról mesélve.
Így körvonalazható röviden e terjedelmében szerény életmű. S hogy e vonalak mentén a mába érünk, vagy a mában forgolódva rájuk akadunk, és visszafelé indulunk – ez a (nemcsak irodalomtörténeti) maradandóság bizonyítéka.
Néhány elbeszélés, töredék kapcsán emlegethetjük e szót? Igen. Mert ez a tanulságok és az alapállás maradandósága. S egy irodalom vajúdásának – időben meghosszabbodó, élő folyamat – egyik legfrissebb dokumentuma.
E fiatal író előnkbe állhatna, s a legkomolyabban mondhatná: csináljatok csoportképet rólam.
(Megjegyzés. Sipos Domokos vérbeli prózaíró volt. Ezért nem foglalkoztunk verstermésével, melyből – őszintén be kell vallanunk – egyetlen darab, a Cím nélkül tetszett maradéktalanul.)
Megjelent A Hét IV. évfolyama 52. számában, 1973. december 28-án.