Soltész József: Ez a pasas sem Beckett? Novellák, karcolatok. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1973.
Az első, bemutatkozó kötethez általában elfogódottan közeledik a kritika: ha jobbacska, akkor a majdan kibontakozandó lehetőségeket igyekszik „kinagyítani” belőle; ha gyengécske, akkor is óvatos, mert hát ki tudja… és jönnek a példák (ellentétes viszonyuláshoz ellenpéldák).
A legtisztességesebb megoldásnak az tűnik, ha igyekszünk figyelmen kívül hagyni az első megjelenés tényét. Hiszen első vagy tizedik, a kötet az kötet, nem jóslás céljára közzétett íráscsomó. Különben is, az „elsőkötetes” címkéhez járó modornak semmi értelme: az igazi tehetségre sértő, az áltehetségre nézve csalóka. S egy külsődleges tényezőn – a kötet sorszámán – való fennakadás a talajvesztés veszélyét hordozza.
Azt hiszem, ez az egyik oka annak, hogy a Forrás-nemzedék (ha ugyan van ilyen, mert ha lefordítom – „első kötetes nemzedék” –, nem tudom pontosan, mi lehet az elnevezés mögött) könyveiről ritkán írtak a szó szoros értelmében vett kritikát, s a mai viszonyulás is ilyenszerűen, beváltott és be nem váltott ígéretek szerint osztja meg őket.
…Épp le akartam írni: Soltész kötete szokványos jelentkezés az utóbbi két-három év Forrás-átlagában (melyből csak Váradi B. László emelkedett ki) – de ezzel keveset mondanék, mert ezt az átlagot nem nagyon elemezték.
Maradunk tehát a kötetnél. Három dologra figyeltem fel: stílusérzék. Szerzőnk nagyon könnyedén visszaad mindenféle hangnemet, modort. Jó néhány írása nem is több ennyinél, ujjgyakorlat tehát, melyben a végletekig kihasználja utánzókészségét, folyton gazdagítva e novellákban, karcolatokban megvalósuló „stíluspanoptikumot”.
Ez egyetlen értéke például a Panoptikum hideg dróton című karcolatnak, amelyben kilenc „mintát” vonultat fel, s ha feltennénk a kérdést, nem tudnánk megmagyarázni, hogy miért e felvonulás. Tény, hogy élvezzük, legföljebb az kérdéses, hogy ennyi elegendő-e egy jó íráshoz.
Szerintünk nem.
Ahogy lapozzuk ugyanis a kötetet, egy darabig leköt e paródiaparádé, az utánzat-zápor, de végül is megunjuk, ha zuhogásának nincs novellaképes indoka. Mert kissé furcsa csak azért végighallgatni az ujjgyakorló „billentyűpötyögtetést”, hogy bólinthassunk, igen, így van ez: „Ebben a házban már semmi sincs a telefonon kívül. A mi tökéletes kapcsolatunk rohamosan romlani kezd.” E mondattal próbálja a szerző összekapcsolni e kilenc kis „mintát”, de ez annyira esetleges, hogy nyugodtan helyettesíthetnénk más és más ilyen kötőanyag rendeltetésű aranymondással.
Sokszor bosszankodunk, hogy íme, egy-egy sikerült stílusutánzat, s milyen esetlen apropóval próbálja szerzőnk utánozni vele a novella vagy karcolat műfaji jellegzetességeit is. Lásd előbbi példánkat, vagya Karvalycsőrt. Itt is megfog az írás jól elkapott stílusának a varázsa, elszórakozunk rajta, de az indokul szolgáló humoros történetecskén fanyalogva csak sajnálhatjuk, hogy e kiváló nyelvi és stílusleleményesség ilyesmikre pazarlódik. A Főnökből már hiányzik a szükségesnek vélt apropó-mozzanat, történet, s így legalább zavartalanul mulathatunk e főnök-modort kontírozó oldalak egy-két fordulatán. Hiszen főleg ezt értékelhetjük, a stílusérzéket, mely nélkül, igaz, nincs írásművészet, de csak ezzel nem lehet sokra jutni. Az írások, e stílusmutatványok „apropóiról” külön kell szólnunk, ötletek ezek, melyeknek indoklás lenne a szerepűik.
Sikerült novelláknál eszünkbe nem jutna azok gondolati magvát egyszerűen ötletnek nevezni. Soltész azonban e kötetben inkább csak stílusteremtő, -utánzó hajlamait éli ki, s hogy ezt megtehesse, arra lehetőség, alkalom a karcolat vagy novella. Keveset és általában banális dolgokat mond bennük, de kiválóan beszél (azaz ír).
Ahhoz, hogy valaki beszélhessen (ebben virtuózkodjék), valamit mondania kell, lévén a mondanivaló a beszéd indoka. Aki viszont csak beszélni akar (vagy tud), annak ötletesnek kell lennie, hogy indokolhassa szándékát – bevallva akár vagy hallgatólagosan jelezve célját, vagy elismerve pillanatnyi lehetőségeit.
Az indokló ötlet tehát maga a könnyedség (s egyben megnyerő őszinteség) – erre nem lehet ráakasztani a mondandó súlyos maszkját, s behelyezni annak szerepkörébe.
Úgy tűnik, Soltész ezt teszi. Könnyedén és változatosan cseveg – kilencféleképpen például a Panoptikumban –, de azt a látszatot próbálja kelteni, hogy mindezt csak azért teszi, hogy ama súlyos dolgot közölhesse velük, miszerint az emberi kapcsolatok egyre romlanak. Az egészből azonban a kilencszólamú stílusbravúr érdekes, a gondolat, mely e „szólamokat” komolykodva, súlyoskodva próbálja csokorba, novellába összefogni, az agyonismételt közhely. Ilyenszerű A behívó is, ahol a meg sem született gyereket kell a behívóhoz „mellékelni” – korunk gépies pontoskodását nem tudom hányadikszor elítélő példázat, mely még ráadásul és célzatosan így végződik: „A tévé pontos időt jelzett”.
A Dél című karcolaton lehetne talán legjobban megfigyelni, hogy stílusutánzat és ötlet hogyan próbát novellává összeállni. Hat és fél oldalnyi ponyvautánzat az írás, paródia tehát, melyet a szerző ötletesen „szolgál fel”: miután a kliens elolvasta az antikváriumi könyve részletét, visszateszi a polcra, s a pénzen vesz húsz deka szalámit, fél vajat stb.
Novella és pedig színvonalas novella születhet az ötletkörítéses stílustanulmányokból?
Születhet, noha az eddig idézettek között ilyet nem emlegettünk (bár, még egyszer: majd mindegyik nyelvi stílusa figyelemreméltó teljesítmény). Egyik-másik talán megállna karcolat- vagy novellaként is, mihelyt azonban a szerző közszájon forgó, tehát előregyártott ötletelemekkel megtámogatja őket, csak ingatag voltukat emeli ki.
A módszerről tett megjegyzéseink a kötet egészére érvényesek – de csak nagyjából körvonalazzák értékítéletünket az egyes írásokról. Van köztük ugyanis néhány sikerült novella vagy karcolat.
Buonerillo bikája és Ez a pasas nem Beckett? – e két írásról el lehet mondani, hogy bennük az ötlet novellaképes, a stílussal egyenrangú. Együtt születtek, együtt is hatnak. Ilyen a Várom a holnaputánt is: egy kórházban fekvő fiatalember meglepően valószerű – életre vágyó – merengései. Itt nem utólagos indok az ötlet. Soltész remek stílusa sem örökmozgóként működik, hanem az érvényesülni akaró vágy – tartalom – élteti. Vannak még figyelemre méltó írások, hol a stílus villódzása mellett reménykeltően villan fel egy-egy sors is s ötlet helyett történetben: A gyilkos és a másik öt. Egy halott a buszban és talán a Beethoven gyermeke.
Vérszegények még ezek a történetek, de az előbb említettekkel együtt a könyv legígéretesebb oldalait adják. Reményekről, ígéretekről azonban ne beszéljünk.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 45. számában, 1973. november 9-én.
