Földes Mária: A séta. Emlékek. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1974.
„… eljött az az idő, amikor meg kellene írnom az életemet. Regényt kellene írni. Micsoda igényes műfaj! No nem, kétségtelen, hogy nem tudok majd megküzdeni vele…“ – írja Földes Mária annak a könyvnek a 31. oldalán, amelyik – úgy érzem – az utóbbi idő egyik leghatásosabb regénye, önéletírás, dokumentum (Emlékek, ez áll a cím alatt) – és regény. A két minőség nem zárja ki egymást? Hogyan ötvöződnek? – olyan kérdések ezek, melyek mögött régi elméleti előítélet húzódik meg, amivel nem kellene feltétlenül törődnünk, de úgy tűnik, a regény megformálásában is szerepük volt.
A hagyományos regényelmélet (és irodalomelmélet) a művészetet, a regényt túlságosan elkülöníti a valóságtól, „kiemeli“ – s teszi ezt a fikció nevében. W. M. Forster például a két világ (valóság–mű) másságának a gondolatát odáig viszi, hogy Homo Sapiensről és Homo Fictusról beszél. A valóságban az ember és gondolatai, érzései átláthatatlanok, a jövője kiszámíthatatlan stb. stb. –, de a regényben mindent tud róla az író és megtud az olvasó. Ilyen értelemben a fikció igazabb a valónál (mert értelmezi azt): áttetszőbb, érthetőbb, és ez adja az erő, a tudás, a tisztánlátás illúzióját. Ehhez az illúzióhoz, a fikcióhoz köti majd minden elméletíró a regényt mint műformát. Holott nyilvánvaló: valóságnak és irodalomnak megteremthető egy olyan sajátos kapcsolata, amelyben mindkettő messzemenően önmaga maradhat. Ez a valóságirodalom: az irodalomnak az a területe, ahol a műalkotás tényei a konkrét valóságra vonatkoztatottan empirikusan igazak, asszertorikusak. (Végső soron minden irodalom „valóságirodalom“, s e megszorítás nélkül félreérthető lenne a fogalom.) Egy a megszokottól eltérő minőség ez tehát, s ezért hatásában is más. Hogy e hatás mibenlétét bár jelezzem, a már említett Forsternek a regényről tartott előadássorozatából idéznék egy példát: „Ha most hirtelen átváltanék az előadói hangnemből a köznapiba, és azt mondanám: »nézzék csak, ott látom Moll Flandres-t a közönségben, vigyázzon, uram – és megneveznék valakit önök közül –, szinte meglógatta az óráját«, rögtön észrevennék, hogy hibázok, hogy vétek nem csupán a valószerűség ellen…, hanem eltekintek attól a szakadéktól, amelyik a valóságot és könyveket elválasztja.“
Nos, a valóságirodalom éppen ezt a szakadékot hidalja át, újfajta hatást, a műélvezet új módját teremti meg. (Emlékezzünk, hogyan olvastuk az olyan műveket, mint a Sors és jelkép, az Anyám könnyű álmot ígér, a Gólya szállt a csűrre stb.). Ez a valóságirodalom különössége: ha az irodalomtól közeledünk felé, meglep, hogy igaz; ha dokumentum volta (a valóság) felől, akkor az, hogy egyszerre több és kevesebbannál – művészet. Tehát az olvasás kialakult gyakorlatát, a mű befogadását megváltoztatja egy más érzékelési módra való áttérés, s ez sokkszerű esztétikai hatást vált ki.
A valóságirodalom termékei mindig úgy ölelik magukba a valóságot, hogy tényei végig ellenőrizhetőek (tehát a művet dokumentumként olvashatjuk); ugyanakkor a befogadás, az újjá- és eggyészervezés műfaji, irodalmi, művészi jellegű; a műfaj az asszercióval gazdagodik, és nem szűnik meg mint minőség a „fikció“ hiányában. Lukács írja regényelméletében: „… a regény külső formája lényegében életrajz“. A valóságirodalom legjobb alkotásai igazolják a fordított lehetőséget is: megfelelő művészi szinten regénynek minősülnek az irodalmunkban oly gyakran születő emlékezések.
Földes Mária megrázó élményanyaga, emlékei regénybe szerveződnek – a vázolt lehetőségek zónájában.
A regény az 1969 áprilisában írt Előszóval kezdődik, mely egy gyermekkori élményt nagyít ki az elmesélendők elé, emlékeit pedig egy 1960-as eseménytől kezdi feleleveníteni, kibontani visszafelé és előre az időben.
A regény sajátos szerkezetét a felelevenítés természetes lüktetése teremti meg: a történetek, emlékképek hol előreívelnek, néha az 1960-tól vagy élőbbről számított jövőbe, hol visszautalnak, -hullnak a múltba. Ahogyan az ember kezelni szokta élete képeit: a hasonlókat egy helyre gyűjti például stb. Egy sorbaálló fiatalasszony, a háború utáni évek sorbaállásai, a koncentrációs tábor sorakozói, aztán menekülés az óvó gyermekkorba… így fűződnek, kavarognak – és kavarnak fel az emlékképek.
Önmagát adva saját műformáját is megteremti az emlékezés: a regénynek ad szervező, éltető elvet. Az emlékező Földes Mária visszavetíti magát 1960-as sétájába – ebbe sűrít mindent. Olyanszerűen, mint Lászlóffy Aladár regénye, mely egyetlen reális percbe sűrítetten esztendők történéseit meséli el (amelyek át- és újraélhetők ennyi idő alatt).
Az ilyen regényeknek telítettségük, „két-érvényességük“ miatt a regényszerűség bizonyos közhasználatú elemeiről le kell mondaniuk, hogy a valószerűséget megőrizhessék. Földes Mária művének ha van „szépséghibája“, az csak annyi, hogy az élmények, emlékek erőteljes és őszinte tódulását, feltárulkozását érzésem szerint néha a regényszerűség szokott kereteibe tereli a szerző. Az Előszó után így kezdődik a könyv: „1960. Kijöttem az ideggyógyászatról.“ Ez a kiindulópont, a séta a hazaérkezésig regény keretté válik, mely befogja az egész életanyagot.
Miért érzem ezt a regényszerűség túlhajtásának? Mert így mintha két emlékező lenne egyszerre: aki ír (1969-től errefelé) és aki sétál. Arról van tehát szó, hogy mivel ez bevallottan emlékezés, nincs szükség az íráson kívül még egy másik keretre, a sétára, hogy az emlékező író megírja a sétáló emlékezőt – mint a fiktív regényekben.
Persze ettől függetlenül az emlékezés csak emlékezés marad – s ha végletessé éleztem ezt a formai mozzanatot, azért tettem, mert ez a mű egyetlen kifogásolható – és ugyanakkor a hasonló alkotásokban nemegyszer megismétlődő – jellemzője. Különben a könyv második részében már az író is túllép rajta, az életanyag szétfeszíti e sétányi keretet, s a továbbiakban az emlékezést letisztultabban hordozó formát teremt magának. Először mintha a séta konkrétsága szűnne meg, s azonosulna az emlékezéssel: „Engem sétálni küldtek… sétálok.“ Aztán marad az író-emlékező, aki az Epilógusban lemond arról, hogy „összefüggően“ (keretszerűen) gondolkozzon, s fáradtan még felidézi minden kereten túl a Túszok történetét. Aztán a megszakadt epilógust folytatva: a túszok halálát.
Megszakadt… felszakadt emlékezés… – a mű vége, a megtalált forma (az emlékezésben élő regény) győzelme.
Szándékosan írtam csak a mű szerkezetének, műfaji sajátosságainak kérdéseiről. Mintegy előkészíteni a befogadást. A könyvről nagyon sok mondanivalóm lenne, részletei sokszor felejthetetlenek. De ez esetben maradjon mindenki magára e lapok olvastán.
… Levélben írta nekem valaki a könyvről: „gyönyörű“. Olyan ritka ez a jelző, hogy kíváncsian mentem rögtön a könyvesboltba. Egy nap alatt elolvastam a regényt. És nyugodt lelkiismerettel adom tovább a jelzőt…
E könyvnek az lesz a legnagyobb hibája, ha nem folytatódik, ha nem íródik tovább.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 9. számában, 1975. február 28-án.
