Dehel Gábor: Kulisszatitok. Regény. Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár, 1974.
Dehel Gábor első könyvéből (Elődöntő) – mindamellett, hogy alaposan, figyelmesen elolvastam és recenzáltam is – annak egyetlen mozzanatra emlékszem: egy novellában egy szenvedő hős megivott vagy kétliternyi konyakot. Emlékezetem ezeket az írásokat abba a burjánzó novella-kategóriába sorolta, melynek előállítási kulisszatitkait rendkívül könnyű kibogozni: kell egy menedékház vagy vendéglő, ital, s ha esetleg „korunk erkölcsi kérdéseit” óhajtja feszegetni a szerző, akkor egy katona s egy őrmester.
Dehel második könyvében (Kulisszatitok) e közkézen forgó kezdő prózaírói kellékek egy része elmarad. S ha a novellákból semmire nem emlékszem, e kisregény már olyan kérdéshez nyúl, mely régóta izgatja az elméket: a művész helye, léte a társadalomban. Emlékezzünk nagy olvasmányélményeinkre. Aztán voltak nem irodalmi élményeink is.
Szocialista viszonyainkra vonatkoztatva e problémát alig vetette fel az irodalom. Pedig teremtőit ugyancsak foglalkoztatta. Elmúlt éveink során ki-ki megbirkózott-birkózik vele. De ennek az egyszemélyes küzdelemnek a regénye nem született meg, s az emlékezés-irodalom sem volt képes mélységében megragadni. Legtöbbet a filozófia, kritika (az esszé) mondott róla.
A kérdés mindig nyitott, hiszen a mindennapokban a végletek kergetőzésének nyitja meg az utat. Dehel érdeme, hogy sejti ezt, és valahonnan innen indul kisregénye, mely sajnos nem tud megbirkózni anyagával, legyűri saját feladata; a sejtések eldurvulnak, valószerűtlen, sablonos vívódás-megoldás egyenletbe fulladnak.
Egy középszerű színész (ennek elsőszemélyes, elbeszélőtechnikával fodrozott-csipkézett monológja a regény) főszerepet kap egy társadalmi drámában, melyet hamisnak érez. Lelkiismeretfurdalásainak zuhatagja a főpróba előtti éjszakán árasztja el. A főhőst önmaga, saját sorsa is foglalkoztatja, ugyanakkor szerepében is folyton benne él. A két sík valahol egymásba igyekszik olvadni. Művészet és élet ilyen egybejátszatásával sokat lehetne mondani mindkettőről és a kettő viszonyáról. Dehel könyve mégis alig mond valamit a mindenki által ismert közhelyeken kívül. A kisregényben teremtett helyzet szinte kínálja a jelen esetben lehetséges művészi megoldást – az említett két sík átvilágítását egy ilyen éjszaka indokló-egybemosó intenzitásában. Dehel mégis ellenpontoz, szembehelyez, didaktikusan szájbarág. Végül a két oldal valami bábszínpados merevséggel kerül szembe, csinálná válik, elveszti hitelét.
Egyetlen példa: a hajnali parkba vetődő színész egy munkásnak eljátssza darabbeli főmérnök-magát, mellyel sehogy sem tud megbékélni, s joggal. A munkás nem hisz neki. Ez a jelenet hivatott bizonyítani – színpadot, valót szembesítve – a darabbeli helyzet hamisságát Persze amellett, hogy a regény egészébe, túlságosan is átlátszóan, emiatt iktatódott be e jelenet, még ki lehetne aknázni lehetőségeit. Ebben a formában azonban nem vehető komolyan, mert színészünk parodizálni kezdi színpadi énjét s helyzetét, s rávezető technikával amolyan sakkfiguraszerűséggé teszi az amúgy is sablonmód szerrel előhúzott öreg szakit. Azt teszi tehát rögtönzött színjátéka hősével, amit a kárhoztatott darab szerzője övéivel. (Ez a kettősség az egész regényre jellemző, s ha már az elején észreveszi az olvasó, akkor végig remekül szórakozhat.)
A megkezdett történetet ily módon kezelve vezeti hősét Dehel az éjszakányi „tisztítótűzön” át, e néhány óra alatt megoldva a problémáit: rendezi magánéletét, győzedelmeskedik művészi becsülete, lelkiismerete és a többi.
Amennyire örvendetesnek tűnik a szerző kérdésfelvetése, akár sokszor deklarált, de műbe alig szerveződő szándéka, annyira elkedvetlenítő az eredmény. Elkedvetlenítő, amikor elégedetten olvashatunk egy irodalmi művet, hiszen szemléletbeli mozzanataival nagy általánosságban egyetértünk, és mégsem hihetünk neki (s hányszor előfordult ez már velünk…)
Mert a szerző szándékainak nem önmagukban, hanem az irodalomban kell élniük. Mert műfaji telitalálatként, műként kell célba érniük. Ha nem, el sem igen jutnak hozzánk, csak úgy (színházi példánál maradva), mint mikor a főszereplő kivörösödve hallgat, s a súgó félhangosan mondja a szövegét.
A Dehel-regény furcsa egyveleg: epikába ültetett színpadias monológ. Mindkettőnek inkább hátrányai érvényesülnek.
A monológ: a hős eljátssza nekünk ezt az éjszakai történetet, jellegzetesen és középszerűen színpadi eszközökkel. Mintha előadáson ülnénk, s néznénk, hogyan is játszik. Rosszul. S azt, amit annyiszor láttunk: szellemeteskedő és hosszadalmas „belépő-kilépőket”. (Lásd hősünk párbeszédeit vendéglői kapusokkal, hölgyekkel stb., miközben a közönségre, ránk pislog, s eregeti gyengécske poénjait.) Láttunk színészeket, kik egy-két gesztussal évekig minden szerepben „kifejezik” magukat. Mostani hősünk alapgesztusa: az üvöltés. Mindegyre üvölteni szeretne. Úgy tízoldalanként. A félbeszakadó színjátékot epikus részek töltik ki, aprólékos leírások – hősünk narrátorszerűséggé válik, berendezi maga körül a díszleteket.
S ezzel elérkeztünk ahhoz a műfaji kettősséghez, melynek szemlélet- és szándékromboló eredményét már láttuk egy előbbi példán. Az epikába ültetett színpadiassággal is összefügg ama parkjelenet valószerűtlensége. És e jelenség kiterjed a széteső szerkezet egészére.
Számtalan ilyen, ötvöző technikával írt művet olvastunk, melyekben lírai, drámai mozzanatok erősítik fel az epikait és viszont. Dehelnél nem születik meg e kölcsönhatás – itt a fordítottja érvényes.
Mert az ötvözet elemei mintha külön-külön őriznék sajátosságaikat, s ezért együttesen nem érvényesülnek. Ez a regény epikára jellemző, aprólékosan kibontott részletekben akar fenntartani, követni egy fejlődésvonalat, s így elképzelhető az éjszaka majd minden mozzanatának elemző bemutatása. De ez mindegyre megszakad, hogy átadja helyét a drámaszerűségnek. A monológ, a drámai helyzet intenzitása azonban sok ilyen részt feleslegessé tesz. Hol egyik, hol másik oldalról indokolt jelenetek vannak tehát, melyek az egész összefüggésében üresjáratok.
Dehel Gábor kisregénye saját lehetőségeinek töredékét sem merítette ki.
Megjelent A Hét V. évfolyama 27. számában, 1974. július 5-én.
