Kormos Gyula: Liviu Rebreanu. Kismonográfia. Dacia, 1975.
A Dacia Könyvkiadó Kismonográfiák sorozatában jelent meg Kormos Gyula könyve Liviu Rebreanuról. Százharminc oldalon, tíz fejezetben próbálja feldolgozni az európai hírű román író életművét.
Manapság, amikor műveltségünk és tájékozódásunk minőségi javítására törekedünk, feleslegesnek érezzük a hatalmas, idézetekkel teletűzdelt és monográfiának elkeresztelt életmű ismertetéseket, ha azok általános elméleti vagy módszerbeli tanulságokkal nem szolgálnak. Ezért vált első pillanatban méreteivel rokonszenvessé Kormos Gyula könyve. Úgy tűnt, rövid és tömör kalauz lesz Rebreanu elmélyültebb megértésében; azt hittük, izgalmas műelemzéseket kapunk mű és kor kapcsolatának megragadott folyamatosságában, a mában és kultúránkban érvényesülő időszerűség megfogalmazását stb.
Tévedtünk. Kormos Gyula egyfajta irodalomtörténetírás annyit kárhoztatott módszereivel egyszerűen csak ismertet: bemutatja a műveket és felméri a kritikai visszhangot. Még itt-ott óvatosan megkockáztatott s érdekesnek ígérkező egyéni vélekedései fölött is elsiklik a figyelem, az egész okozta bosszankodás miatt. Mert Rebreanu esetében még kevésbé van szükségünk ismertetésre – művének maradandó részét minden átlagolvasó ismeri, s (a filmre alkalmazások révén) azok számára sem ismeretlen, akiknek kezében különben alig fordul meg könyv.
A mű rejtőzködőbb értékeinek felszínrehozása, a műélvezet tudatos segítése lenne a monográfiaíró feladata. Mivel nem ezt teszi, könyve csak ismertetés és ismétlés. E kismonográfia egy-egy passzust bevezető vagy lezáró (de túl sokszor visszatérő) motívumaként olvashatjuk mindegyre: „említettük már…“ és „ itt nem térhetünk ki részletesen…“ valamely kérdésre. Ez is a tömörség, célra törő szerkesztés hiányát jelzi, ami megbocsáthatatlan hiba ekkora terjedelmű könyvnél. A 32. oldalon például az Akasztottak erdejéről, fogantatásáról, a szerző öccséről olvashatunk. Az itteni Rebreanu-idézetet („Apostol Bologa ingadozásai…“ ) viszontlátjuk a 35. oldalon is, majd az adatok (szerencsére most az idézet nélkül) felsoroltatnak a 41. és a 111. oldalon még kétszer. Vagy: a 34. oldalon szereplő idézet („Az igazi román kultúra alapjait…“ ) megismétlődik az 51. oldalon.
A szétforgácsolódó, terjengős előadás még érdektelenebbé teszi az ismertetést. Azt hiszem, ha kevesebb volna a „már említettük…“ oldalakat pazarló ráérősége, akkor az „itt nem térhetünk ki részletesen… “ probléma- és kérdéselodázásainak száma is jóval kisebb lehetne.
Mint már én is említettem, és amint nem lehet ezt elégszer felemlegetni, Kormos Gyula könyve nem több átlagos ismertetésnél, közismert tények, művek felmondásánál, ami nyilván nem lehet egy monográfia célja, feladata. Ha van érdeme e könyvnek, akkor az annyi, hogy „felhívja a figyelmet Rebreanura“, ami megint csak fura dolog, hiszen irodalmi köztudatunkban már rég elfoglalta az őt megillető helyet. A „figyelemfölhívás“ fölösleges, ha egyúttal nem mélyíti el és módosítja a róla vallott felfogásunkat.
Kormos Gyula bár azt sem kísérelte meg, hogy a magyar olvasó tudatába idézve Rebreanu művét, utaljon annak magyar irodalmi fogadtatására, arra, hogyan viszonyultunk az évtizedek folyamán ahhoz az íróhoz, aki az üres frázisok pufogásának idején így nyilatkozik hőséről: „… az Akasztottak erdejében egy ember erkölcsi ingadozásának eredetét és fejlődését mutattam be, egy valójában gyenge embert, aki olyan, mint a többiek, aki szeretetre vágyik, és ezt a szeretetet egy magyar leánynál találja meg, még ha ez egy hivatalos irodalmár számára valótlannak is tetszik…“
Rebreanu nagy hatású művészetével már csak a nemzetiségi lét végletes kérdéseit feszegető vonatkozásai miatt is érdemben kellene foglalkoznunk. Ez a kismonográfia, sajnos, mindezért keveset tesz.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 32. számában, 1975. augusztus 8-án.