Móricz Zsigmond: Árvácska, Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár, 1974.
„Az ókor csak szemlélte a világot, az újkor kérdéseket tesz fel neki, s a kapott válaszok alapján faggatja tovább. Az eredmények bámulatosak; az emberek valóságérzete azonban bizonytalanabb, mint valaha”.
„Akinek a világban a valóság volt a fontos: az vigyáz, hogy a megfogott valóság a tolla alatt el ne torzuljon. Móricz Zsigmond a tollát is óvta, mint a szemét. A szemét a sugallatoktól, előítéletektől, vallásoktól; tollát a formáktól, a mesterség szokásaitól – az irodalomtól”.
Németh László írta ezt az Előszó Móricz Zsigmond Shakespeare-tanulmányához című munkájában. Számomra ezek a mondatok most egy szempontból fontosak, ezért is idéztem őket: kortárs, a korabeli valóság ismerője mondja el Móriczról, hogy mit jelentett ez (a valóság) „a legnagyobb és legrejtezkedőbb magyar mester” számára.
Hogy az Árvácskában is mennyire hitelesen tör fel a valóság, azt akár szociográfiai tanulmányokkal is igazolni lehetne, de minek, hiszen ellenőrizhetően igaz valóságanyagot dolgoz fel Móricz, a könyv sikertelenségének okát is igazmondásában látja: az emberek féltik lelkiismeretük nyugalmát. Nem véletlenül beszélek én itt Móricz könyörtelen valóságképéről (később majd kiderül, miért) – melynek vonalai nem sokban különböznek attól, melyet többi regényében megismertünk.
Csakhogy itt egyedülálló remekműben örökíti azt meg.
Az Árvácska új műfaj: csak önmagát képviseli egy életműben és irodalomban. Annak a hatalmas fájdalomnak a könyve, melynek mélyére nem jut le az epika, s melynek nem elég tágas a líra. Olyan művet teremtett hát Móricz Zsigmond, mely ötvözte a líra mélységét és az epika szélességét – s ezért fogja épp ez a mű a lehető legteljesebben átvilágítani azt a valóságréteget, melyet annyiszor megírt novelláiban, regényeiben.
Hét zsoltárból áll a könyv, hét biblikus-lírai rész fogja át az Árvácska történetét.
A pontosan, részletezően leírt történéseket a lírai részek segítségével teszi Móricz időtlenné szinte, áttetszővé, ad távlatot nekik, hogy történethordozókká válhassanak. A zsoltárok Csöre napjait tartalmazzák, s éppen a líra általánosító erejével tudja Móricz e napokkal az éveket sugallni. A konkrét napok leírásába olyan általánosító részekkel játszatja bele a hosszabb távú időt, mint „kedvesanyám“ egy hétig tartó litániája:
„azér etetlek, azér tömöm beléd
így hálálod meg
te átok
jaj te átok
jaj te
És a kis Csöre azon vette észre magát, hogy másnap kinn voltak a mezőn ketten Borissal.”
Épp csak formai általánosságok alapján mondhatjuk, hogy mi „lírai” vagy „epikus“, különben tökéletes ötvözetben jelentkeznek Móricznál: valami harmadik síkban, ahol ez már lényegtelen, ahol az epikát tömöríti a líra, a lírát tágítja az epika. (Néhány – formailag is verssorokba szedett – lírai rész regényfejezetek súlyával hat a műben, a karcolatnyi, novellisztikus részletek amazok környezetében mélyülnek el.)
Móricznál ez nem művi úton létrejött invenció, hanem csak itt érvényesülhető felismerés; a gyermeki tudat működésének, létének zseniális ismerete és ábrázolása hozza az Árvácska formai újdonságát és egyediségét. Lelki és tudati lenyomatok – zsoltárok keretében helyet kapó –, elkülönülő részek képezik a könyvet: mindaz, ami és ahogyan a gyerekben megmarad:
… a napok, az idő folyása, mit a felbukkanó fontosabb emlékképekben tart számon
… a mindennapos teendők, melyek ugyancsak lírával sűrűsödve kapnak időhordozó nyomatékot is, a lírának azzal a lehetőségével, mely kinagyít, az „ezt tettem” mellett a sóhajt is közvetíti: „évekig”
… Árvácska egész élete
… és a mű történései.
Mert azt mondhatnánk, hogy két történésvonal húzódik rajta végig: egy, melynek jelen- és múltidejűsége egyaránt érvényes, tehát időbeni kiterjedettsége hangsúlyozott (az Árvácska életét visszaadó részek). A másik a hagyományos értelemben vett cselekmény, mely átcikázik az előbb említett, háttérszerű történésrétegen, mozgatja benne Árvácskát Dudáséktól Zsaba Mórihoz, a tragikus vég felé.
Valahogy így sikerült Móricz Zsigmondnak „hét zsoltárban“ regénynél is többe kívánkozó életanyagot összesűrítenie, s mint mondtuk, a lehető legmélyebbre szállnia, alulnézetből láttatnia regényei parasztvilágát. Valóságláttatása így lesz teljesen új ebben a regényben, ezért kellene azt alaposabban megvizsgálni – Csöre lírában feltörő sorsát, fájdalmát a regényben érvényesülő módon látni, megérteni tehát ezt a művet.
A líra itt: mindent elsöprő fájdalom. A líra csak a vádat ismeri: Csöre (és sorsa) embertelennek kiáltaná (!) ezt a világot. Pedig tudjuk, Móricz egy életet tett arra, hogy a parasztvilágot, erkölcsét megértse, hitelesen ábrázolja. A szeretet kegyetlen őszinteségével hajol fölé, azonosul sokszor hőseivel (Joó György), s mutatja be az annyira ellentétes indulatokban bővelkedő, elmaradt életforma néha jóságát, néha barbarizmusát (Barbárok).
Ez egy elmaradt, századokig nem változott életmód, emberség–embertelenség szimbiózis, amit egyoldalúan „elítélni” még Csöre vádoló sorsával, a zsoltár lírai indulatával sem lehet – kisszerű lélek képzelheti csak ezt.
Móricz alulról nézi itt azt a világot, mely fölé egy életművel hajolt.
Csöre elsöprő lírai vádjait a regényszerkezetben annyira érvényesülő epika ellenpontozza, és terjeszti ki az ítéletet. Mert ha a könyvet elmélyülve olvassuk, próbáljuk megérteni, világossá válik, hogy nem(csak) Csörével kegyetlen ez a világ, hanem ilyen önmagában. Móricz nem(csak) Csöréért, e kis árváért indul harcba e könyvvel, hanem az egész elmaradott paraszti létért, melynek primitívségét, maradiságát csak önmagában vagy felülnézetből ábrázolni már nem elég) s különben is megtette a Barbárokban). Ezért száll, Csörével azonosulva, épp csak egy picit alább, hol súlyosabb e lét nyomása.
Az egész könyv tele durva kiszólásokkal, de az is világos; nem Csöre ellen; itt ilyen a nyelv. (Mikor Zsaba Mári ezt mondja: „kitaposom a beledet”, hozzáteszi Móricz: „Ez a gyengébb beszédje volt, olyan mintha azt mondják: kezit csókolom.”)
Itt az emberek durván, hagyományos módon számolnak le egymással és magukkal: lelövés, kútbaugrás, akasztás, „etetés”. Tombol Móricz könyvében ez az elmaradt, primitív világ, de gyerekség lenne azt állítani, hogy Csöre ellen – önmagában tombol az, csak Csöre kiszolgáltatottságán inkább érezhető (íróilag: éreztethető).
Csöre sorsa így nemcsak magáért, hanem ez egész túllépésre, meghaladásra érett, százados, barbár életforma pusztulásáért kiáltoz – ilyen értelemben profetikus, zsoltáros a befejezés, mely ezt művészileg végrehajtja.
Természetesen e cikk meg sem kísérelheti Móricz remekművének minden vonatkozását, kimeríteni, de talán sikerült a lényegét legalább jelezni. Valljam be, hogy nem minden célzat nélkül próbálkoztam meg vele. Az Árvácska legújabb kiadása ugyanis a Tanulók Könyvtára sorozatban jelent meg Varró Ilona előszavával. Márpedig ezzel az előszóval vajmi nehéz lenne egyetérteni. Tipikusan olyan, mint amikor valakinek nincs mondanivalója egy műről, nem is nagyon érti, de mégis írnia kell róla. Ilyenkor aztán lehet oldalakon át bonyolítósdit játszani, például így: „Móricz Zsigmond amikor jól van, akkor ír, amikor rosszul, akkor vall.” (Erre a dilemmára javasolok is egy megoldást: „Móricz Zsigmond van rosszul is, jól is, mint minden ember, de amikor ír, akkor vall, mint minden író“.) Vagy felhasználhatni azt az ezerszer-koptatott trükköt is, hogy a tanulmányíró, ha nincs mondanivalója a műről, akkor hasonlítja a filmhez, megnyilatkozásbeli hasonlatosságokat keres, aminek manapság annyi az elméleti és gyakorlati jelentősége, mint például megállapítani, hogy a könyv sorokban íródott. (Hiszen mikor a filmesztétika alapjait rakosgatták, Eizenstein például az új művészet létjogosultságát épp az irodalom, a kifejezésbeli – lényegi – hasonlóságokban bizonygatta.)
Sok elnéznivaló van ebben az előszóban, de egy ponton azonban meg kell állnunk, mert már nincs helye az elnézésnek: Móricz Zsigmond igazmondását nem lehet kétségbevonni. Hiszen ez teljes értetlenség: „Soknak, túlzásnak érezzük néha a Csörével megeső dolgokat, el sem hisszük őket egészen.” Például a „karóba vágás mozzanata” – André Gide-nek van erre a témára is kitérő dokumentumregénye, ha éppen csak az ilyenszerű tények elhihetősége lenne a baj. Ami a mérgezést és az öngyilkosságot illeti, hát ezekben az elhagyatott falvakban századokig napirenden voltak a primitív, barbár bűntények, melyek mindig kiderültek, éppen lényegük, primitívségük miatt árulták el magukat, úgyhogy a büntetés örökös bekövetkezése természetes, nem „költői igazságszolgáltatás, népmesei túlzás”. És nem tudom, mióta népmesei elem az, hogy az édesleány nem, s a mostoha tud énekelni. Csöre anyját átkozó mondatai – „te kutya dög, te, minek hattál itt engemet”– sem lépik át a hétéves tudat határait (mint Varró Ilona állítja), s még csak József Attila „felnőttes” hatásáról sem lehet szó, hiszen az ő mama-verseiben is épp a gyerekkorba való visszahelyezkedés a döntő, mikor ordítunk, toporzékolunk, átkozódunk, meg akarjuk ölni apót (lásd Horváth Istvánt is) stb. Hogy aztán a könyv utolsó mondatának – „A nyelvből üszök lett, s a sértegetésekből füst és pára” – „érthetetlenül erőtlen szóhasználatán” mit érthet Varró Ilona, azt nem tudtam kibogozni.
Mindezt szó nélkül is hagyhattam volna – hisz, ha meggondolom, nevetséges Móricz valóságképének, művészetének hitelességét manapság bárki ellen is megvédeni. De nem is ezért írtam, hanem azért, mert nem érzem szerencsésnek, hogy a tanuló ifjúság könyvsorozatában egy remekmű ilyen megvilágításban, „értő magyarázattal” kerüljön kiadásra.
Annál kevésbé, mivel vannak ellenpéldák is; mondjuk a Világizzása hőmérsékletem című József Attila-kötet, amelynek még a függeléke is mintaszerű: amolyan feladatlapokat, szórakoztató költői játékokat tartalmaz, pallót a költészet felé. Valahogy így kellene ezt csinálni, esetleg másképp, de semmi esetre sem úgy, ahogy ez Árvácskával történt.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 13. számában, 1975. március 28-án.