A HÉT kérdéseire válaszol Szávai Géza
– Olvasóink felfigyeltek arra, hogy egy idő óta imponáló rendszerességgel jelentkezel kritikákkal hasábjainkon. Márpedig köztudott, hogy irodalmunkban kevés a kritikus. Azt is észrevették, hogy ítéleteidben az induló íróhoz képest szokatlanul határozott vagy, hogy irodalmi mértékrendszeredben nagy szerepük van a társadalmi szempontoknak. A fiatal emberek általában görcsösen és minden áron keresik a saját felismerésű igazságokat, és ebben az értelemben te sem vagy kivétel, ám szempontjaidat nem a kizárólagosság, hanem az előtted jártak megértése, a társadalmi tényezők hatásának figyelembevétele jellemzi. Kérünk tehát – mintegy az olvasónak válaszolva –, fejtsd ki kritikusi hitvallásodat.
– Azt hiszem, szerénytelenség lenne külön kritikusi hitvallást rögtönöznöm, nálam ez ilyen élesen nem különül el, azon kívül azt is meg kell mondanom, hogy egészen véletlenül kezdtem el kritikát írni. Prózaíróként indultam, és szeretnék főleg az maradni. (Most adtam be Arkhimédész tükrei címen novelláskötetet a Kriterion Könyvkiadóhoz.)
Másfél-két éve, mikor Ágoston Vilmos Kádár Jánosról írt bírálata kapcsán kirobbant a vita az akkor még inkább recenziókkal, kritikákkal jelentkező fiatal esszéírók (Ágoston Vilmos, Molnár Gusztáv, Tamás Gáspár Miklós) körül, az őket bíráló Kántor Lajos szembeállított velük néhány ugyancsak fiatal tollforgatót. Köztük engem, aki addigelé néhány recenziót írtam csupán, és egyáltalán nem tekintettem magam kritikusnak. Roppant szégyenkeztem a dolog miatt, s hogy bár utólag rászolgáljak a korán és érdemtelenül jött „kinevezésre“, elkezdtem elég sűrűn kritikát írni és közölni. Azóta persze változott a helyzet. Most már addig fogok kritikát írni, míg meg nem tudom magam győzni arról, hogy amit csinálok, az felesleges.
Magának a kritikának az általam vallott lényegét most nem szeretném hosszan boncolgatni, egyszer bőven és alaposan ki akarom ugyanis fejteni. Itt inkább a „fiatal kritikus” ellentmondásos helyzetéből szeretnék feléje közeledni. Kevés a fiatal kritikus irodalmunkban? Ez általános jelenség: mikor az irodalmár fiatal, akkor költő vagy író, bármi, de nem kritikus. Végig lehet nézni majd minden nagy kritikus életrajzát. Valamelyik kötetének előszavában Lukács bevallja: mikor rájött, hogy igazán jelentős művészi alkotómunkára képtelen, akkor a komoly tanulás, elméleti készülődés évei következtek.
Itt a fiatal kritikus léte szempontjából egy valami lényeges: komoly lelki sérüléseknek, gátlásoknak van kitéve az az ember, aki fiatalon rájön, hogy művészetben nagyot alkotni nem tud, de mégis annak szeretné szentelni magát; nehéz alázatos szolgálatra, a kritikára áttérni.
Sokan mondhatják, hogy lényegtelen dolgokat emlegetek itt, méghozzá illetlenül, de számomra a szubjektív gátlások felsorolása, figyelembe vétele roppant fontos, mert szerintem a kritika hit, értelem, jellem, emberség dolga – és ezért tisztának kell tudnom a fiatal kritikust (is). Mert hogyan bízzak meg egy olyan ember ítéletében, kinek minden sorából kisebbségi komplexus legyőzésének vágya zakatol: hiszen vele egyidős fiatalember költészetéről kritikát írni például nehéz, ha azelőtt egy évvel a kritikus is még szépreményű költő volt, de közben rájött, hogy tévedett. Ilyenkor aztán még az is előfordul, hogy görcsösen igyekszik bizonygatni, hogy a kritika az „igazi” műfaj, több, mint a költészet stb.
Sok furcsa és nevetséges dolgot szül ez a lélekállapot, és én itt nagyon sok példát sorolhatnék, de nem teszem, mert átmenetinek tekintem, s csak egy dolgot tartok említésre érdemesnek: a fiatal kritikus jó néhány kezdőlépése szinte mindig jellempróba.
Aztán a fiatal kritikus roppant fontosnak, időtállónak szeretné tudni azt, amit csinál: s ha a művészetről lemond, a tudomány rangjára igyekszik emelni a kritikát. A „tudomány vagy művészet?” agyonhangsúlyozott alternatívája is mintha ide lenne visszavezethető.
A szubjektív gátlásokon túl, a jellempróbán átküszködve magát, most már meg lehetne vizsgálni, hogy mit tehet a fiatal vagy öreg kritikus, én azonban csak a saját elképzelésemet mondom itt el: túl szeretném tenni magam esetleges gátlásaimon és a fenti alternatíván is. S megvan rá a lehetőség, ha a kritikát az esszével rokonítjuk, amit manapság hajlamosak vagyunk negyedik műnemként, hibrid műformaként, szemlélet- és alkotási módként kezelni – egyszóval olyasvalamiként, ami képes bekalandozni a világ egészét, s lévén, hogy bármit tárgyéul tehet, az irodalom és tudomány közötti szakadék közé hídként emelkedhet. Így áll a kritika az élet és irodalom közé. Jelenkori kultúránkban érthetően növekedik az esszé szerepe: a világ megismerésének, elsajátításának egyik leghatékonyabb eszköze. Nálunkfelé főleg az irodalomkritikából nőtt, azaz igyekszik kinőni, s eléggé nehéz elhatárolni. Feleslegesnek is tűnhet, hogy most rokonítottuk a kettőt. Mégsem az (más műnemeken belül is vannak alcsoportok) – mert sokszor a „minek nevezzelek” esszé-kritikák vagy kritika-esszék sem az esszé, sema kritika lényegi feladatát nem vállalják.
Általában elterjedt az a felfogás. Hogy a kritika műre koncentráló, szakszerűségre törekszik, „műközpontú”: az esszé a műre szélesebb, köznapibb tényezők közti mozgásában pillant – „világközpontú“. Annak a kritikának, amiről én álmodok, nem ilyen egyoldalúnak kellene lennie. A következetesen végigvitt „műközpontúság“ ugyanis egy ponton már „világközpontúság”. Aki valamilyen „tudományos“ műközpontúságra hivatkozva kritikában (!) egy szöveg önmagában valóságát átlépni nem akarja, az keveset tud az irodalmi mű létmódjáról, épp arról, amire esküszik. Én itt csak a kritikus szándékáról, fura hitvallásáról beszélek, mert meggyőződésem. hogy a gyakorlatban meg sem lehet az ilyesmit valósítani (mármint kritikában, mely az egész műre alapoz – a megállapítás a résztanulmányokra nem vonatkozik): egyszerűen nem engedi a mű maga. Mihelyt a művet értem, a világból értek meg egy darabot – s a műközpontúság itt nem lehet egyéb, mint az, hogy ez a világmegértés a legmesszebbmenően mű szerinti, hozzá hű legyen. Egy másik fokon majd elítélhetem, dicsérhetem, átkozhatom, de átugorni soha nem lehet. S mivel az ítéletben óriási szerepe van az énnek (s ez megint elkerülhetetlen), az ember hitének, elképzeléseinek stb., akkor az a leghelyesebb, ha ezt bevallja. Erre a mű nemcsak hogy feljogosítja, hanem létéből fakadóan kötelezi: a mű is ítélet, elképzelés stb., alakító akarat a világban, akár a kritika, s a viszonyok e hálózatát őszintén figyelembe venni és benne részt vállalni a kritikus feladata. Én úgy szeretnék írni egy műről, hogy azt mindenki számára a legelfogadhatóbban feltárjam, jellemezzem, esetleges vitapartnereimmel is immanenciája fő jellemzőiben megegyezhessem, majd elhelyezzem a világban, irodalomban, megkeressem helyét, szerepét: s mivel itt már megvan a nem is hiba-, hanem vitalehetőség, amit az élet mindenkori változatos mozgása okoz, a magam szempontjait, választásom, állításaim indítékait is megfogalmaznám, hogy esetleges korlátaimon más könnyebben áttehesse magát, így a kritika nem esküdne egy-egy „központra”, hanem csakugyan a műre koncentrálva lenne „műközpontú”, de egyúttal „világ- és énközpontú” is. Eltűnnek így a „központok”, marad a mű és a kritikus, s a viszonyukon átzubogó élet, amiben részt vállalni a kritika feladata.
– Az induló író, különösen a kritikus a világ felfedezésével kezdi. Meg kell ismernie azt az irodalmat amelynek gyakorlatába befolyásolóan, a továbbmozdítás igényével akarna bekapcsolódni. A középnemzedék az ötvenes évek végén a Nézzünk hát szembe jelszóval lefolyt vitában fejtette ki nézeteit a két világháború közötti irodalomról, és arról, miként kell a hagyatékot továbbfejleszteni. A hatvanas években indult csoportok irodalmi nézetei leginkább talán a Kántor–Láng irodalomtörténetben rögzítődnek. Te kialakitottál-e valamilyen egységes álláspontot a romániai magyar irodalom céljairól, feladatairól, eredményeiről. Arról, hogy ez az irodalom miben sajátos, miben hozzáadás más irodalmak értékeihez. És végül: van-e olyan csoport, amelyhez kötődve érzed magad?
– „A romániai magyar irodalom céljairól, feladatairól, eredményeiről” s az én egységes álláspontomról most hallgatnék, ezekről inkább sejtéseim vannak. És egy tervem, melyet ha megvalósítottam, utána majd talán lesz erkölcsi és más alapom ilyesmiről is beszélni. Tervem az, hogy 1975 minden romániai magyar irodalmi művéről írjak. Hogy megírjam egy év kritikai körképét. Mind abban reménykedtem, hogy a kritikákat s a közben adódó tanulságokat az év zárultával megjelentethetném könyv alakban: az év utolsó könyveként az olvasó a körképet venné kézbe – de idáig akiknek elő mertem hozakodni vele, nem nagyon biztattak.
Ettől függetlenül elhatároztam, hogy (akár csak részleges, lapokba szétszórt közlés reményével is) megírom – és ez így is lesz. Szükségesnek tartom több szempontból is. A mi kritikánk gyakorlatában sűrűn előfordul, hogy egy gyengécske könyvről több lapba ír több barát, s ilyenformán az olvasó előtt ez a könyv kedvezőbb megvilágításba kerül, mint egy másik, színvonalasabb, de nem barátok-irta kritikák által méltatott. Szükségét érzem tehát az egységes kritikai szempontoknak. Ezt persze mindenféle kizárólagosság nélkül mondom, csak a saját elképzelésemre vonatkoztatok: a magam szempontjait szeretném kipróbálni egy év irodalmán. És a sokszor lenézett „napi kritika” érvényességi körének szélesebb voltát bizonyítani. Mert ugye, ha az ember minden könyvről ír, ennél „napibb” kritikát elképzelni már nem lehet. De szerintem igazibbat se nagyon. Vannak örökzöld babérokra pályázó kritikusok, akik csak jelentős művekről írnak, ilyenkor aztán felmondják az elméletet is, amit fél év alatt olvastak. Ez a fajta kritika azonban csak igenelni tud, bizonygatni, nem vállalja az értékek kiválasztásával, elrendezésével járó kockázatot, csak miután bebizonyosodott valamiről, hogy érték, akkor megmagyarázza, hogy miért. Amit napi kritikának szoktak nevezni, s mit én művelni szeretnék, az választ, kockáztat, él maga is az irodalom és élet hétköznapjaiban.
Ezért szeretnék minden könyvről írni, azokról is, melyek kapcsán talán egyéb sem fog kiderülni, mint saját korlátoltságom és értetlenségem. De így is fel szeretném mutatni, hogyan látta a romániai magyar irodalmat 1975-ben egy ember. Egy ilyen következetesen végigvitt napi kritikának – lehetőségeiben – irodalomtörténeti jellege is lehet. Ezt nagyon fontosnak tartom, mert megszüntet még egy áldilemmát; kritika és irodalomtörténetírás állítólagos összebékíthetetlenségét. Szerintem egy becsületes és hozzáértő kritikai jellemzés egyúttal irodalomtörténeti is – pár év múlva akként használható. Egy kritikai körkép évnyi irodalomtörténeti keresztmetszete is lehet a romániai magyar irodalomnak. Jó néhány elméleti jellegű következtetést is kínál közben vagy a végén.
Tovább nem szeretném licitálni még alig körvonalazódó „portékámat”, csak azt akartam indokolni, hogy a kérdés első felére egy év múlva miért adhatok majd pontosabb választ.
Irodalmunk „sajátosságát”, mint „hozzáadást”, abban látom, hogy együtt él, valósul meg a román és a hazai német irodalommal, s ha őszintén felveti és tisztázza léte és közönsége kérdéseit, abból óriási lehetőségek bontakozhatnak ki. Én mindig is úgy éreztem, hogy minálunk jobban, vagy legalább úgy kipróbálhatók, érzékelhetők a művészet és irodalom problémái, mint bárhol a világon. Számtalan előnyünk is lehet, mert mi azokat a lehetőségeket éljük és próbáljuk, amikről mások csak beszélgetnek. Az együttélés kulturális előnyei nagyok: minden jelentősebb mű, ha megjelenik három nyelven, annak már országhatárokon túlmenő jelentősége lehet. Egymáshoz közeledésünk út a világ felé. Létünket ilyen perspektívában, önmagán túlmenően jelentőségében ábrázoló irodalomról álmodom.
És van egy olyan érzésem, hogy a jövő irodalma Méliusz Sors és jelképétől és a hozzá hasonló művektől indul a jelképen túl őszintén feltárni, ábrázolni ezt a sorsot. Ebből a szempontból, azt hiszem, mindannyian együvé tartozunk. És ez nekem személy szerint elég is. Csoport, amihez kötődve érezném magam, nincs. Őszintén szólva zavarna, ha más fényéből a leghalványabb sugár is rámesne. Ezzel nem mondom azt, hogy elítélek bárkit is, amiért mással összefogva próbálják érvényesíteni törekvéseiket. De talán terveimből is egyenesen következik, hogy azokkal az ilyesmi nem egyeztethető össze. Azonkívül a velem egyívásúakkal nem is nagyon értem meg magam – ahol én felnőttem, ott pár évet mindig késett a történelem, s így sokszor öregebbnek érzem magam náluk. De amit az öregebbek tettek, az nekem gyerekélmény, így tőlük is elválaszt nagyon sok minden. Helyzetemnek vannak előnyei és hátrányai – mindkettőt vállalnom kell.
– Kisvárosban élsz, tanárkodol, milyen művelődési, tájékozódási lehetőséget nyújt Gyergyószentmiklós? Mit jelent a kritikus számára az a tény, hogy „a terepen lakik”? Mit jelent az, hogy a népélet és a kritikus íróasztala határos? És végül: e sajátos tapasztalatod, népközelséged alapján hogyan látod, a jelenkori romániai magyar irodalom problémafelvetésében, stílusdemokratizmusban stb. elég közel áll az olvasóhoz? Milyen új szintézislehetőségek kínálkoznak ezen a téren?
– Az, hogy hol élek, az szinte mellékes már nekem, mert ahogyan éltem, ahonnan jöttem, azt már senki és semmi ki nem mossa belőlem, s egy világvárosban is csak arra figyelnék, amire itt, Gyergyószentmiklóson. A könyvekhez is hozzájutok, ha később is: amit el akarok olvasni, azt mindenképpen megszerzem, ha ez sokszor nehézkes is…
Egyetlen probléma: a lehetőség az írásra. Tavaly például Csíkdánfalvára ingáztam, reggel 7-kor mentem, este hatkor vagy kilenckor érkeztem haza. Ilyen körülmények között írtam. Az idén Gyergyószentmiklóson kaptam órákat, így tehát időm most már bőven van írni, nem emészti el az ingázás.
Egészen egyszerűen az a helyzet, hogy a most felsoroltak megvalósítása, terveim véghezvitele a Hargita megyei néptanács tanügyi osztályának megértésétől vagy közönyétől függ. Én az előbbiben szeretnék bízni – elválik, hogy joggal avagy sem.
S ha sikerülnek terveim, akkor az lesz majd a válasz a jelenkori romániai magyar irodalom „problémafelvetésével, stílusdemokratizmusával stb.” kapcsolatos kérdésre.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 1. számában, 1975. január 3-án.
