Bálint Tibor: Kenyér és gyertyaláng. Arcképek, vallomások, tanulmányok, Dacia Könyvkiadó, 1975.
Regény és novella után Bálint Tibor új műfajjal (műfajokkal) jelentkezik legújabb kötetében. Irodalomról, művészetről, szerzőkről nyilatkozik. A megnyilatkozás formája itt talán fontosabb, mint a vele kifejezett vélemény. A szerző nem ennek a minden áron-elfogadtatására törekszik, szokott kritikusi módszerességgel. Kákán keresné a csomót, aki ilyesmit (mondjuk: a vélekedések alátámasztatlanságát) próbálná számon kérni vagy kifogásolni. De nem sokra menne vele, ha megtalálná is, mert az írói szándék biztonságos derűjébe ütközne: kákán csomót keresel?
Megteremtettem – göcsös növényt kereszteztem sima szárú kákával –, lássuk, mihez kezdesz vele…
Bálint Tibor írásai a legnemesebb értelemben vett esszék. Az az igazán érdekes esszé, amire alig lehet azt mondani, hogy esszéisztikus. Mert a „legszabadabb“ műfaj úgynevezett jellegzetességei csak a múltra, a már elértre utalnak, s épp az örökös és izgatott újat keres és területén ez nyomasztóbb, mint másutt.
Az esszé az akar lenni, ami még nem volt.
Az Arcképek a köröm hátán annyira saját, külön műfaj – Bálint Tibor-„szabadalom“ –, hogy plágiumnak tűnne, ha ezek után más valaki próbálkozna meg velük. Ezért is tarthatjuk őket igazi esszéknek. A Bálint Tibor-féle arckép is közvetít irodalom és tudomány között – de olyan finoman ötvöz, hogy feledteti is mindkettőt, önmagának követelve a figyelmet. Mintha alapos, dokumentált tanulmány lenne olyan megbízható és jellemző a portré, de több ennél: kis irodalmi remek, karcolatszerűség, tollrajz.
Írói (művészi, elbeszélő) eszközökkel merészkedett Bálint Tibor az irodalomtörténet felé, s a határterületen, a „senki földjén“ emlékezetes arcképcsarnokot nyitott, ahol a falon függő kép megelevenedik: mintha fél- vagy egyperces, életes mozielőadást, kisfilmet látnánk statikus portrék helyett. Ez a kis mozgóképszínház – harminc oldalt körömhátnyi képernyőre sugárzó „tévéadásaival“ – a kötet legmaradandóbb része.
A Töredelmes vallomásokat is az arcképekéhez hasonló szándék és törekvés szülte, csakhogy itt már kevesebb a lehetőség az író elbeszélő, megjelenítőkészségének csillogtatására – tárgyuk nem egy-egy alak, arc lévén, hanem jelenség. Így ezek az írások nem ábrázoló, hanem kifejtő jellegűek. A gondolatiság kerül bennük előtérbe, s hogy nem maradnak az irodalom publicisztikai jegyzet szintjén, azt rendkívül árnyalt stílusuknak és karcolatra emlékeztető szerkezetüknek köszönhetik. Annak a többletnek, színnek, amit az elbeszélő Bálint Tibor tud adni.
Az emlékezet állandósága cím alatt kritikák, esszék szerepelnek. A Sütő Andrásról, Panek Zoltánról írt cikkek, vagy a Bajor Andor művészetének, humorának újdonságait feszegető Humor és elégia józan ítéletű bírálót mutatnak. Mégis érdekesebbek itt is az „esszében fogant“ eszmefuttatások: Asszony szava – isten szava és a Dosztojevszkij ihlette írások. Az Arcképek a köröm hátán szintjét idézik ezek, nagyobb – adott „viszonyítási rendszerben“ maradva: mondjuk tenyérnyi – terjedelmen.
Bálint Tibor könyve műfajt avató (vagy fejlesztő) esemény, élményt jelentő olvasmány.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 29. számában, 1975. július 18-án.