Szabó Gyula: Gólya szállt a csűrre. Novellák, emlékezések, vallomások. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1974.
Ha egy szerteágazó írói életműben meg lehet keresni azt az egyetlen művet, mely a többi ősforrásának tekinthető, olyan értelemben, hogy mind innen terebélyesednek, önállósodnak, mert ebbe sűrűsödik a mindegyiküket tápláló, még megformálatlan, óriási lehetőségeket sejtető élményvilág, akkor Szabó Gyula könyvében ezt találjuk meg. A Gólya szállt a csűrre című vallomást ilyen szempontból érzem központi jelentőségűnek, amolyan gólyafészeknek, melynek irányából felröppent, s hogy jósoljak is: fog felröppenni e könyv szerzőjének minden írói, műben teljesedő gondolata. Éppen ezért hiszem azt, hogy e könyv – három műfajt képviselő – írásait fordított sorrendben kellene olvasni (s kellett volna talán a kötetben is elhelyezni). Hogy tudatosan követhesse az olvasó azt a folyamatot, melynek során – végén – a szülőföldi élményvilág irodalmi műben kel független életre. A vallomásokban így előbb „nyersen” olvasnánk a majdani Babilon Mihály lámpása, Jó napra várva című és a többi novellák hőseiről, hiszen a válogatásnál is ez volt a döntő szempont: közvetlenül kapcsolódjanak a szülőföld világához. A kötet ilyen, fordított sorrendű megszerkesztése tehát egy részt utalt volna egy alkotáslélektani folyamatra, mozzanathalmazra, másrészt pedig talán jobban kidomborodott volna e vallomás központi szerepe (az életmű vonatkozásában) is. Hogy a szerzőt idézzem: „… szomjjal sietve zavartam fel én is magamnak ezeknek az időknek az apám-anyám forrását, ami talán, ha várok még egy keveset, tisztábbra ülepedve oltotta volna a szomjat”; – e felzaklató, sokszor félmondatokban életsorsokat gombolyító vallomásokból kitisztuló-kristályosodó novellák felé így jártuk volna be a kötettel az utat. Végül is azonban apróság ez – fontos a kapcsolatok és fokozatok észlelése, az amit a Gólya szállt a csűrre szerepéről mondtunk: hogy Szabó Gyula gólyája kiterjeszti szárnyait az egész életmű fölé.
Vallomás ez a könyv, megesett dolgok krónikája, dokumentumok bősége, mindaz, aminek egy család életében jelentősége volt az utóbbi két és fél évtizedben (elsősorban), melyek annyira bővelkedtek eseményekben, és amelyek irodalmi ábrázolása körül annyi még távolról sem megoldott probléma volt. Hiszem, hogy az elkövetkező években is sok jelentős mű próbál majd szembenézni ezekkel az évekkel, mert azt is hiszem, hogy az embernek (és a társadalomnak) le kell számolnia gátlásaival, komplexusaival, végérvényesen fel kell szabadulnia alóluk, most már a művészet erejével, hogy becsületesen és őszintén továbbnézhessen. A leszámolás, továbblépés gyakorlatilag ha még megtörtént is, a művészet mégsem szabadulhat sokáig: az ember életre adott, soha nem cserélődő idegsejtjeivel méri és éli újra meg újra az éveket és a történteket Szabó Gyuláék sok mindent átélt és tapasztalt nemzedéke az, mely e korszakról a legtöbbet tudja, és azt hiszem, ez az a nemzedék, mely nagy lehetőségek birtokosa az irodalomban.
Sütő András megírta az Anyám könnyű álmot ígér-t és most Szabó Gyula jelentkezett a Gólya szállt a csűrre című kötettel. Mindkét mű egy család sorsába tekint, amelyről mindent tud és amiről csak az igazságot lehet, szabad mondani.
Hadd másoljam ide Szabó Gyula könyvéből azt a mondatot – és környezetét –, mely napok óta nem tud kimenni a fejemből: „…a mezőről be takarodtunk egyébbel, csak a kóró van még oda, elég szépen lett törökbúza, 4 jó szekérrel lett, krumpli lett 30 zsákkal, búzát 120 kilót visszakaptunk vetőmag szerint… egy kis földet el adtunk, és abból rendeztük a papó után felmerült kiadást és én vettem egy pár bakancsot magamnak… édes fiam, egyéb szükségünkkel igazán nem fordulok hozzád (…), ha esetleg Apádnak tudnál venni pontra lájbi színt, valami feketét, ugyanis papával eltemettük az ünneplő lájbiját apádnak…”
Papával eltemettük az ünneplő lájbiját apádnak – ez az a mondat, amit nem hiszem, hogy valaha is elfelednék, s melyet ha felidézek – varázsszó, varázsmondat – a székely falu világában vagyok. Ha valaki megérzi ennek az idézett résznek. a mondatoknak a hangulatát, megérti az egész könyv szellemét.
Ezeket a sorokat nem az író, hanem édesanyja írta, s hogy én mégis a fia könyvét jellemezhetem velük, azzal már jelzem is utóbbi óriási érdemét: hűség, őszinteség – s folytathatnám a szinonimákat, de inkább azt írom, hogy betöltetett az apai igény: „én arra kérlek, az írásaidban, ha még írni akarsz, írj a valóságnak megfelelően.
Szabó Mózesné Sándor Júla 1953 őszén írta idézett mondatait; ősszel, betakarításkor, mikor az ember megállapodik egy pillanatra és lemér. Mint életére, úgy gondol az esztendőre. S felsorolja, mi volt az az évnyi élet, mi az, mit az esztendő hozott: 4 jó szekérnyi, 30 zsáknyi, 120 kilónyi nemcsak törökbúzát, krumplit és búzát, hanem elégedettséget. Igen, ez a nyugalom: „elég szépen lett”. Gondoljon bele mindenki egy kicsit, próbálja maga elé képzelni azt a négy szekér törökbúzát, s a többit, majd tegyen egyenlőségjelet s érezze át egy esztendő súlyát. S próbálja megérteni Szabó Mózesné nyugodtságát. Számomra e mondatok mögött mély tragédia van, s óriási kell legyen az a nyugalom, mely magába tudja fojtani. Szabó Mózesné sorai példátlan nyugodtságot árasztanak – az embernek a torka mégis elszorul. A meghalt papó végtisztességéért földet kell eladni, semmi panasz, sőt egy bakancsnyi öröm egy sorral tovább, amiről be kell számolni. Az ünneplő lájbiról való lemondásnak, ennek az egy mondatnak, számomra akkora súlya van, mint egy regénynek – egy lét és erkölcs tökéletes jellemzése.
Ezekben a mondatokban benne az egész év – s az évek ismétlődvén – benne a Kurta Szabók élete, életfeltételeik, körülményeik, mindennapjaik, balladás sorsuk, ünneplő lájbiról lemondó jóságuk, és szinte elképzelhetetlen nyugodtságuk.
Nos, ez van Szabó Gyula könyvének egészében.
Ez a roppant nyugodtság, azonosuló megértés – írói erkölcs – vezeti az írót ezekben a vallomásokban át az ötvenes éveken. Minden panaszkodástól, hántások sértődött felemlegetésétől mentes ez a könyv, nem felszínre hozott fájdalmakkal hat, hanem a mindent elárasztó nyugodtsággal, mely mögött így még lélekbe markolóbban fájnak a tragédiák.
Mindez panasz nélküli, de ha mégis elhangzik, azt nagyon sokáig halljuk: „a többiek jól vannak testileg, csak lelkileg nagyon ki vagyunk merülve.
Szabó Gyula könyvében ez volt számomra meglepetés, a hatásvadászatról lemondó szenvedélynélküliség. Ritka dolog. Azt sugallja, hogy így volt, így történt, így jöttünk a jelenünk felé – a történtekbe utólag okosan, bátran stb. beleszólni nem lehet (vagyis lehetne, de nem illik, ha adunk valamit magunkra), a művészet most már csak menti, Örökíti az embert, aki tett és elviselt. Az író mindent megértése, nagy nyugodtsága volt az, ami néha rám pirított. Vallomásos könyvről van szó, hát valljam be én is, aki nem is olyan messze Almástól kisgyerekként láttam, amit ő megírt és próbált megérteni, hogy ez az, amiért pirulnom kellett: nem sikerült megnyugodnom, bennem néha még azok az évek felkeltette szenvedélyek száguldoznak, ki tudná azt megmondani meddig, miért.
Szabó Gyula könyvének ezért számomra az a kimondatlan nagy igazsága, hogy semmilyen évek nem mentik a miattuk és bennük megcsökött emberséget, legalább ezt – s benne a megnyugvást – ki-ki váltsa meg magának.
Talán valaki majd megpróbálja a csűrre szállt gólya jelképét kibontani, nyomon kísérve, műbeli szerepét elemezni – számomra jelenleg egy valami tűnik fontosnak: hogy a művet szervező írói gondolatkörözését vele asszociáljam. („Nem tudom, mit csinált volna a gólya, ha a csűrünket alája gyújtjuk: lehet, méginkább maradt volna, azt gondolva, hogy meleg égtájra érkezett – míg tollába nem kapott volna a tűz, hogy észbe kapjon: ez tán mégis túl meleg égtáj… Így jártam én is ezzel, hogy levélemlékek híján a noteszben tollászkodva őszi-szelíd otthoni emlékekért kapirgálék.“)
A szülői háztól messze – és úgy tűnik sokszor – elkalandozik a gondolat, de indokoltan, mert mindig csak az kerül a sugarába, aminek valamilyen köze van, volt a Kurta Szabók életéhez. Ez magyarázza a történelmi, visszapillantó Függeléket is.
S végül ez a magyarázata, hogy e könyvben több műfaj képviselteti magát, bújik az egységesítő írói gondolat, a vallomásos gólyáskönyv szárnyai, lapjai alá – mintegy jelezni e mű központi szerepét.
Megjelent A Hét V. évfolyama 47. számában, 1974. november 22-én.