Zsibói Béla: Elveszett egység. Kriterion Könyvkiadó, Forrás-sorozat, Bukarest, 1974.
Pályakezdő, fiatal írókról már leírtam, amit most egy új Forrás-kötet kapcsán kénytelen vagyok megismételni. Zsibói Béla írásai között is megtaláljuk az elmaradhatatlan őrmester- vagy tizedesnovellát (Az elveszett egység), a „kocsmai piás dumát“ (Cik-cak), van házibuliszerű összejövetel, ahol az „érzékeny lelkű“ hős felpofoz egy lányt – a novella pedig tálalja az indokló „lelki körítést“ (Érzékeny virág a datura), a kispolgár is ki tudja, hányadikszor kapja meg a magáét az Ádám úr délutánjában…
Egyszóval: szokványvilágot és kellékeit vonultat fel a kötet. A kilenc írás közül öt egyes szám első személyben íródott – és köztük megkülönböztető stílusváltozatosság nem fedezhető fel.
Szokványos zsargonban mesél itt mindenki. Nem is a zsargon ellen van kifogásom (hiszen, ha hinni lehet a nyelvészeknek, a legtöbb ide tartozó szó, kifejezés tájnyelvi és elég régi eleme a nyelvnek), hanem a stílus szokványossága ellen. Mert a zsargonnal is lehet jellemezni, csakhogy Zsibói jellegtelenebbekké teszi vele hőseit. Ahogy egy sajátos nyelvváltozatot, zsargonszerűséget használó városba, negyedbe más negyedből, városból, falvakból került fiatalok például sokszor erőlködve igyekeznek az új szokásokat és nyelvszokásokat elsajátítani, s ezért – nyelvileg is – szürkén, egyformán nyilvánulnak meg, hiszen a számukra megszokottat már elhagyták, az új pedig még nem idomult hozzájuk sajátos módon. Ilyen egyszínűen vagánykodnak – kevés kivétellel – Zsibói hősei. Ami másoknál színessé teszi a stílust, a zsargon, nála elszürkíti. A szokványtémát nem tudja – bár szándékolja – érdekessé, egyedivé, frissé tenni itt a zsargon, hiszen maga is szokványos.
Az egyes szám első személyben előadott írásokat nehéz megítélni, hiszen ezekben minden „idézőjelben“ történik. Ha az idézőjeleket – mint matematikában a zárójeleket – „felbontjuk“, márpedig az olvasás (az értelmezés) az ilyen esetekben maga az „idézőjel“ felbontása, mögöttük a fent jellemzett stílust, nyelvet, történeteket találjuk. S ha nem találjuk meg az „idézés“ okát, indokát, a megvalósítás csínját, akkor maradnak a naturalisztikus átlagszeletek a világ valamely részéből, részéről. Mint e könyv esetében.
Újólag bizonyítják ezek a novellák: az idézés nem elég, hiszen az „idéző“ (író) nem háríthat mindent az „idézettre“; nem hivatkozhat a valóságdarab bármilyen szürkeségét idézve a valóságra, mert ez már idézett valóság, irodalom, s ennek szürkeségét nem menti semmi. (Móricz Boldog embere az ellentétes előjelű ragyogó példa.)
A kötet figyelmet érdemlő írásai azok, amelyekben az író ábrázolni: alakjait, eseményeit, magát a valóságot az írás művészetével értelmezni (nem idézni) próbálja. A Ha a hó elolvad fegyelmezett hangja, szerkezete példája ennek. Mint ahogy A Mihály templom galambjaiban is egy ötlet, egy gondolat novellává kerekíti a szerző végeérhetetlen zsargonidézeteit.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 15. számában, 1975. április 11-én.