Székely János: Az árnyék. Soó Péter bánata. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1972.
A Soó Péter bánata író-olvasó, regényhős-olvasó közötti kapcsolat érdekes formáját teremti meg. Már ebben a formai mozzanatban is az van, ami a regény minden porcikájában, a szenvedélyes-fájdalmas társkeresés hangja hallszik ki belőle.
A múlt századi, e század eleji regényíró (s jó néhány mostani) csevegett az olvasójával: hőseiről. Biztonságos háromszög alakult így ki (író, hős, olvasó) – formai konvenció, melynek az volt a szerepe, hogy bensőségessé váljék az olvasó kapcsolata a regény világával.
Székely János bensőségesebb kapcsolatot teremt. Nála már csak két pólus van: az emlékeit mesélő Soó Péter (író és hős azonosult) – és az olvasó. Ha a fentebb említett régi regényeket még lehetett esténként egy kis csoportnak felolvasni – sokszögűsíteni mintegy a háromszöget –, a Soó Péter bánatával ezt már nem lehetne megtenni, annyira intim ez a kapcsolat, és ez is felel meg legjobban a társkeresés e regényének. Ez a forma „elszigeteli” az olvasót, aki (pillanatnyi) magára hagyatottságában válik méltó partnerévé Soó Péternek, méltóvá arra, hogy a hős kiteregesse előtte emlékeit, barátjának tekintse, megossza vele a társtalanság kínzó problémáit, mintegy társat keressen benne. Társkeresésre hangol, ami bizonyos életkoron túl mindannyiunk problémája; mindannyiunké, de mégsem közös, hiszen kinek-kinek bolygathatatlan sajátja.
Végletekig vitt bensőségesség és végletes, mindenkire érvényes általánosság – e kettő dialektikája valósul meg a regény formai megoldásaiban. Hosszú monológ egy virtuális olvasóhoz, de belemélyedve életre kel benne az olvasó, neki szól a „barátom” megszólítás, a hőssel együtt szenvedi át a társvesztés vagy inkább a társszerzési vágy megszületésének ősmítoszát. Ez az együtt szenvedés fokozatosan átlengi Soó Péter monológját, s áthajlítja a dialógus felé. A forma küzdelem vállalása ez, hiszen Soó Péter végső problémája az, hogy amit elmondott, (elszálló) monológ marad-e, vagy megértett monológgá, dialógussá tud válni. Az értő fél jelenléte ugyanis feloldja, némán is formálja a monológot; visszaveri, befogadja stb. A hős a végén már vitázik a virtuális olvasóval (aki talán társa lehetne): a kényszerű némaság lehetsége s visszhangjában vergődik, s ez a visszhang az egyik monológátlényegítő, regényformáló tényező.
A regény elején és közepe táján – valami furcsa, „egyoldalú dialógust” eredményezve – még csak ilyenszerű visszhang verődik vissza az olvasóról (a némaság értőnek feltételezett oldaláról): „Ne csodálkozz, barátom, hogy most, amikor elbeszélésem magvához és lényegéhez érkeztem, elhallgattat egy pillanatra és távolbanézni késztet a szívszorító visszaemlékezés. (…) Pihenjünk hát és gondoljunk másra, igyunk esetleg egy pohárkával valami erőset. Nem szoktál? Én is ritkán éltem azelőtt vele, mostanában azonban megnyugtat, és úgy érzem, jót tesz.” A regény végére azonban a monológforma és „visszhangja” furcsa dialógusában kiteljesedik, kétségtelenné válik Soó Péter társkereső vergődése. Az egész Epilógus ide kívánkoznék („Úgy nézel rám, mint akinek eszelőssel akadt dolga. Gyanakszol rám… Ne merészeld azt állítani, hogy”… stb.), de maradjunk csak az utolsó soroknál: „Nem tartóztatlak tovább. Még csak arra szeretnélek megkérni, jöjj el máskor is hozzám, mert szemed atyai villanásából és homlokod gondterheltségéből arra következtetek, hogy te megértettél engem. Vagy tévednék? Ezúttal is tévedtem volna? Óvjon és menekítsen meg engem a sors attól a kegyetlen kíntól, hogy valaha rá kelljen döbbennem: te nem értettél egy árva szót sem, egy árva kukkot sem az egészből. Mert kedves vagy számomra és irányító, és – minek titkolnám? – kezdettől fogva barátként szerettelek.”
A befejezésben tehát kiteljesedik a társkeresés motívumait legszerencsésebban maximálisra fokozni képes forma, az egyoldalú dialógus. Egyoldalú, mert egyvalaki társát siratva, társat keresve monologizál, és dialógus, mert körülötte bár néma a világ (már csak a monológ miatt is), e némaságot szóra, de legalábbis visszhangra próbálja bírni. A némaságot és a visszhangot (de inkább a megértő, intim visszhangot semmint a némaságot) az olvasó, egy virtuális olvasó képviseli egészen az utolsó mondatokig, amikor Soó Péter visszahull örökössé váló monológjába, az olvasó pedig rádöbban saját némaságára, de gazdag, Soó Péter monológjához hasonló telítettségű némaságára. Mindkét félben ott a vágy: nem két, ezer kezünk kellene legyen, hogy a világ felé nyújtsuk.
Talán túl sokat időztem a formánál, de ez a pont, melyből a regény átfordítható a kritika vagy a mindennapok nyelvére: nem sokra jutunk a tartalmi elemzéssel, s elveszünk az ősmítosz ködében, ha nem figyelünk a forma rejtett szigorára, következetességére. Hiszen Soó Péter szimbolikussá növekedő története nem egyéb, mint a társszerzési vágy megszületésének (ős)mítosza. A kamaszkori, mitikus bizonytalanságba vesző emlékképek mind ezt sugallják. Kamaszkorunkig testvéri egységben élünk fűvel, fával, kővel – a gyermek maga a természetes teljesség. S mikor kiválik e teljességből, s rádöbben a kikerülhetetlen törvényre – idegen lény sorsához kell kötnöd a tiédet: nőhöz, baráthoz… – akkor kezdődik a mítosz. Nem is kezdődik, hanem „visszajár” sokáig: az új teljességet másokra szorultan megteremteni kényszerülő „én” visszavágyódása ez gyermekkori osztatlan állapotába. Mikor a törvény útjára társat keresni lépett, úgy érzi, megoszlott (holott csak kivált egy teljességből, és egy másik megteremtéséhez fogott): egyik énje valahol elmaradt, meghalt; jobbik mása, ikertestvére – a mítosz szempontjából ez mindegy. Miként mindegy az is, hogy Soó Péter, mint egy másik mítoszban Ádám a bordája helyét, sebet mutathat fel a lapockája alatt, és az is, hogy ezt golyó ütötte vagy egyszerű mellkaspunkció.
Ebben a mítoszban – melyet valamiképpen mindenki átél – két teljesség egyensúlya adott: a gyerekkoré és az abból kiszakadt társkereső felnőtté. Valamelyiknek győznie kell. Törvény szerint az utolsónak. Soó Péter társkereső monológja is ezt sugallja, örökössé téve a keresést.
…Gyönyörű regény.
Az árnyék című elbeszélés tíz évvel később keletkezett; problematikája akárcsak a regényé, de itt a képlet elvont, letisztított, s ezt hivatott kipróbálni a mese, melyhez az ötletet – bevallottan – Chamisso Peter Schlemilje adta. (A két mű között minden egyéb kapcsolatot fölösleges is lenne erőltetni.) A képlet: az árnyéknak lényege, törvénye, hogy tartozzék valakihez. Schlemil alvilágból kiszabadult árnyéka be akarja tölteni azt, amire sorsa rendelte, de nem sikerül neki ez ámyékvilágban, hát megsemmisíti önmagát. E logikailag konstruált parabola íve köré szerveződik az elbeszélés: a parabola logikája mozgatja az esemény láncolatot, fűzi össze a helyzeteket stb., mindezek pedig magukba rejtve hordozzák és kiteljesítve mutatják fel a parabolát. Az ozmózis teljes: egyik elem élteti, táplálja a másikat. Ha pillanatig lazábbnak éreznők azt, amit a parabola logikájának neveztünk, feledteti a helyzet, a cselekményláncszem írói kimunkáltsága és fordítva. Mégis, az elbeszélés olvastán, támad valamiféle hiányérzetünk – hiányérzetünk, mely a műben teremtett világ teljességét, harmóniáját vagy még inkább az egymásnak feszülő tényezők természetes egyensúlyát zavarja. Az írás belső, építkező logikája, cselekmény bonyolítása, mintha nem mindenben, nem feltétlenül tudná elfogadtatni, hogy az árnyék számára valóban nincs kiút, hogy valóban senkihez sem tudja kötni magát. A kiútkeresés állomásait a véletlen is meghatározza, a parabola logikája mintha helyenként túlnőne a mesén. Ez lenne az írás feltételezett gyengéje. Feltételezésünket ugyanakkor azonban alá is ássa például az, hogy bár némileg erőszakoltnak érezzük a fentiek miatt a cselekménysor egy részét, de ebban az „erőszakban” ott érezzük a benne munkáló művészi szándékot. Emiatt az olvasó hajlandó is eltekinteni kételyeitől…
A valakihez tartozás problémáival viaskodva Székely János írt egy figyelemre méltó, érdekes elbeszélést és egy minden dicsérő jelzőt elbíró regényt. Ez utóbbinak második kiadása már a mostani. Értékeihez képest, úgy érzem, keveset beszéltünk róla. Elszórt, magányos méltatásoknál jóval többet érdemel.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 36. számában, 1973. szeptember 7-én.