Kádár János: Városaim. Lírai emlékezések. Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár, 1974.
Bizonyos életkorban a felnőtt rádöbben: néha feltörnek az emlékei, annak a gyereknek az emlékei, aki már nincs – esetleg néhány fénykép van róla. És a felnőtt, akinek az „önmagához való hűség“ nem puszta frázis, igyekszik félig tudatosan megőrizni magában a gyereket, igyekszik újdonsággal, élménnyel, a szellem és test rugalmasságával tündöklő gyermekkorral védeni magát a megrögzöttségek ellen.
Ezt a kérdést feszegeti Kádár János új könyvének előszavában, saját magán, múltjában érezve a folyamatot, melynek megragadását ígéri. Mielőtt azonban erre térnénk, időzzünk el csöppet magánál e jelenségnél, melyet nyilván nem Kádár János fedez fel.
Emlékeink magunk gazdagító, -megőrző szerepe régóta ismert, annyira, hogy a pszichológiailag erre (az emlékidézésre) éretlen, képtelen félig-gyerek nemzedékeket is meglegyinti a mítosz. (Hetedikes lányok emlékverses füzetecskéiben, évekig bankettre-készülődésében és megannyi ehhez hasonló jelenségben látom ezt.) Lehet, hogy sokan büszkén nézik ezt a „fordított emlékesdit“, melyben a még emléktelen gyerekember egyszerre él jelenében és vetíti magát a jövőbe – jelenét valamiféle emléktárnak képzelve már tényleges átélése pillanatában. De mivel mindenkinek meglehet a maga véleménye, hadd mondjam meg, hogy én az emlékezés e kampányában a spontán pszichológiai folyamat erőltetését látom.
Csakugyan feltörnek egy életkorban az emlékek, erővel és spontánul, s az ember átéli ezt a találkozást, ki-ki a saját egyéni módján, s ennek „saját, egyéni“ lenyomatából egyedi művek születhettek – fölösleges itt közismert nevekkel dobálózni –, melyekben az emlékképekkel teljesedő, bennük megragadott életet természetes távlataiban mélyülőnek láthatjuk. Harc, bánat, öröm az emlékek lüktetése – maga az életszerűség. De amikor az ember a fentiekből magyarázható hatások alatt fordul emlékeihez, kezd leltározni, varázsuk, természetes tódulásuk marad el.
Kádár János lírai emlékezései ilyenek. Már könyve bevezetője készülődés az emlékezésre mint feladatra. Már „csak egy pillanat választ el a nagy utazástól“ írja, s bizony az olvasó csodálkozva nézheti, hogy mi lesz itt az emlékezéssel. Rövidesen kiderül: szisztematikus munka. A szerző bejárja gyerekkora városait. Elbúcsúzik a családtól, vonatra ül és Brassóba, szülővárosába megy, ahol egyéves koráig élt. Többször is járt ugyan ott, de most emlékezni megy: „Hátha élmény lesz belőle“. A régebbi ittléteikor „… eszembe se jutott, hogy az »én városomban« vagyok, vagy ha igen, nem sokat adtam rá, igaz, időm sem volt“.
De most emlékezni kell. „… ha már itt tartok, végiggondolom, mi is történt az utcán…“, s jönnek a kényszeredett leírások, közhelyek. („így vagyunk kartávolságnyira egymástól és mégis elérhetetlenek.“)
A következő fejezet eleje: „December közepe. Kipihentem a brassói látogatás megvallott és ellegyintett élményeinek sokkját“ (amivel az olvasó nem nagyon találkozott ebben az írásban – Sz. G.) „és új vizekre szállok“. S ott ugyanaz az élménytelenség.
Most, hogy ízelítőt kaptunk, mi is van ebben a könyvben, milyen jellegű az emlékezése, feladatunk ennek műfaji következményeire rámutatni.
Az ilyenfajta emlékezés elpusztítja azt, ami emlékké teszi a dolgokat, hiányzik az emlékezés egyszerisége, lényege – a könyvben így csak utazás van, történetek, mert az emlékezés nélkül az emlék történet, szépen sorjában elbeszélve. („De ne fussak ilyen előre, vegyem sorjába a dolgokat“). Ami viszont a történetet illeti, az nem futhatja ki lehetőségeit (mint történet), mert itt emlékvoltát tartja a szerző fontosnak. Így lett a könyv megszokott események szokásos krónikája.
Ezért kap itt a stílus, a nyelvi kifejezés nagyobb hangsúlyt, igyekszik átlirizálni a könyvet, a nyelvvel, a kifejezéssel érdekessé, elmélyültté, fontossá tenni.
A rövidre fogott, nominális mondatok sokkoló hatását a naturalizmus hozta a magyar írásművészetbe, s ez éled újra Kádár János prózájában. Csakhogy itt nem a mű belső energiáit, feszültségét szabadítja fel, hanem a kívülről bevitt, a megszokottat szembeszökővé tevő – tenni akaró – szerzői szándék megnyilatkozása. Ezért sokszor erőltetettnek tűnik a semmiségeket szaggatott mondatokkal nyomósító, művek során végigvonuló stílusbeidegződés.
Íme, egy példa: „Minden este én döntöm el, melyikük erősebb. A súlyom.“ Arra emlékezik az író, hogy esténként bátyjai mellére kell álljon bíráskodni. Az első mondatból kiszakított, függetlenített, és a másik végére száműzött szó – „a súlyom“ – ilyenszerű odüsszeája itt csak sikerületlen szellemességet mozgat. „Minden este a súlyom dönti el melyikük erősebb“ helyett egy vicc „felcsigázás – csattanó“struktúrája rejtőzik a szétszaggatott mondatban. Így: „én döntöm el“ – mivel? birkózom? csigáz a mondatok közti szünet – nem: a súlyommal, plöttyen egyet a csattanó. Sokszor a komikum határvidékein járunk, holott a szándék mindig fennkölt. Idézet kommentár nélkül: „Ennyi. Egyetlen bokor van itt. Még árnyék talán. Egy bokor. Minden évben, annyi éve csak bokor. Egy bokor. Csak.“
Összegezve: Kádár János emlékező írásából épp az emlékek ereje és spontaneitása (vagy az emléktelenségtől félő ember harca önmaga teljességéért, ami, negatíve, ugyan) hiányzik – s ez az említett műfaji és stílusbeli következményekkel jár. Így lesznek a fejezetek néha sikerülten (Utolsó pillangók), de többször sikerületlenül lirizált riportok. A kötet végén összegyűjtött kis publicisztikai írások színessé tudnak tenni ugyan egy napilapoldalt, de néhány kivétellel (Havazás, Melegedni) nem érik el azt a szintet, mely kötetbe gyűjtésüket indokolná (főleg ha a műfaj Bodor Pál köteteiben elért csillogására még emlékezünk),
Megjelent A Hét VI. évfolyama 20. számában, 1975. május 16-án.
