Páskándi Géza: Beavatkozás. Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár, 1974
Napjaink irodalma kitermelt néhány olyan műfajt, melyre – hála az ide tartozó művek túlnyomó részének – lelkiismeretfurdalás nélkül szoktuk rányomni a „kommersz“ vagy más ehhez hasonló jelzőt. Teljes joggal, hisz már olyan irodák létezéséről is hallottunk, melyek „írókat“ alkalmaznak órabérben. Így termelődik a pornográf regény, készül futószalagon a sci-fi, a detektív regény stb.
Ez persze nem jelenti azt. hogy nincs a műfajban kivétel, de már kivétel volta is ritkaságra utal. A lehetőségek azonban adottak. Rendszerint a téma izgatószer volta miatt sikkad el a tucatművekben az irodalom, hiszen a bűn, a bűnözés az mindig is szenzáció volt, így vagy úgy érdekelte az embert.
Bűn és regény találkozásából így alakult ki egy pár mondatban jellemezhető séma. Ezeknek a műveknek bár a bűn áll a központjában, erről egyszerűen csak annyit tudnak mondani, hogy létezik. Hogy miben áll, miért és hol jelentkezik stb. stb., e kérdésekre csöppnyi figyelmet sem vesztegetnek. A bűn létezik és ki kell küszöbölni, ki kell deríteni a tettest. Ez a „ki kell deríteni a tettest“-játék élteti a bűnügyi regényt, mely így logikai tornává vagy intuíció-szimpóziummá vált.
Hogy a játék érdekfeszítőbb legyen, egyfajta mítoszt kezdtek a bűn köré fonni, és megjelentek a bűnözés zsenijei, kiknek tettei, ha el is ítéltetnek, „intellektuális teljesítményüket“ megilleti a zseniknek kijáró csodálat. Nem annak, aki legyőzi – mert ez már törvénye a műfajnak, hogy le kell győzze valaki s ezen nem csodálkozhatunk, hanem a kiindulópont megteremtőjének.
Laboratóriumi úton hozták létre tehát a l’art pour l’art bűnözőt, akinek feladata, hogy bűnözzön zseniálisan. Hogy miért? Mint a köztudás szerint minden zseniben, benne is van csöppnyi őrület, s a regények végén, nem bírva el az intellektuális legyőzetést, sokszor meg is őrül. A bűn magyarázata általában a megbomlott elme. Körülbelül ennyit mond a bűnről az átlag detektívregény, ami édeskevés ebben a században, melyben sokszor a jó szándék vált öntudatlanul bűnössé, melyben búvópatakként húzódtak a bűn lehetőségei, s nem volt könnyű őket kikerülni, tisztának megmaradni.
Nem csodálkozhatunk, hogy annyira izgatja a bűn kérdése az embert. És a bűnügyi regény nem elégítheti ki azt, aki néha szembenézne vele, hiszen ez valami olcsó pótlék, melyben X. Y. kirabol egy bankot, leüt egy embert stb., s az olvasó fantáziája, intelligenciája remegő orrcimpájú vadászkutyaként szalad be egy regényre rugó távot, a tettes megtalálásáig, s e beteljesedésben sokkal több a felkorbácsolt izgalom jóleső elernyedése – a vadászkutya pihenése –, mint az erkölcs, a moralitás hullámverése. Ezért idegen tőlem az ilyenszerű bűnügyi regény.
Hiszen a bűn az nem egy egyszerű ügy, hanem embercsoportok és emberek bonyolult, mélységes mély problémája, vészlehetősége – a regény pedig, mint művészet, soha nem juthat közelébe, nem pillanthat bele ezzel az előregyártott sémával.
Azt hiszem, bűn és regény találkozásából ott születik valami maradandó, ahol moralitás és művészet összefonódva vezetnek emberformáló mélységek felé.
Minden bűnügyi regény olvastán a sémától való eltávolodás érdekes tehát. Ezért és a műfaj nálunk import-volta miatt kétszeres érdeklődéssel olvastam hazai bűnügyi regényünket, Páskándi Géza Beavatkozását. Első pillanatra szokványos detektívregénynek tűnik, hogy kiderüljön, mennyire emberibb és művészibb az átlagnál.
Maga a bűn Páskándinal szomorú, visszájára fordult jó szándékból született tragikus jelenség. Emlékezzünk Szabó Gyula kiváló novellájára, a Mátyuska macskájára: háborúból hazatérő Mátyuska, a hírhozó drámájára, aki nem akarja társai halálhírét az otthoniaknak megvinni. Hasonló a helyzet Páskándi postásainál, kik nem akarják a háború tragédiáit, a tragédiák továbbhullámzását szolgálni, ezért minden rossz hírt tartalmazó levelet megsemmisítenek. A második világháború tragédiái termelte fura jó szándék fanatikus konzerválódása váltja ki Páskándi regényének mai bűneit.
Magát a történetet a hagyományos két tényező, az üldöző és bűnöző mozgatja szokásosan izgalmasan – és szokatlanul átélten. Átélten, mert Bert, a főhős, a bűnüldöző mint ember áll előttünk, aki az ügy boncolgatása közben a folyamat lényegét és önmaga szerepét is elemzi. Már főnöke figyelmezteti: „… ha egyszer a bűnügy történetében kimutatnánk, hány bűntényt termelt ki az élet, és hányat maguk a nyomozók, azt hiszem, a statisztikai végösszeget két egyenlő részre lehetne osztani. A legjobb úton haladsz, hogy azok közül való légy, akik egy kicsit »kreálják« is a bűnt, égve a vágytól, hogy teljesítményük alkotássá nőjön“.
A beavatkozás dilemmája és felelőssége kínozza végig. Így nemcsak intelligenciája és intuíciója teljesítményét látjuk a bűn felderítésében, mint azt megszoktuk, hanem jóval többet ennél. Páskándi „bűnügye“ valami szomorúan emberi jelenség (amiben egy abszurd múlt kiváltotta abszurd, fanatikus jó szándék egy működés hibája lesz emberpusztító), felderítése pedig már nem keresztrejtvény, logikai feladat, hanem átélt, megszenvedett emberi történet.
Persze a regény egésze eléggé egyenetlen színvonalban, főleg az elején sok a felületes, elnagyolt rész, az üresjárat. Más helyütt erőtlen az az elemzés és önelemzés, aminek létezését a regény óriási érdemeként említettem.
Átmenet ez a mű, eltávolodás a bűnügyi regény kialakult sémájától a felé az igény felé, melyről fentebb szóltunk.
Megjelent A Hét V. évfolyama 44 számában, 1974. november 1-én.