Kós Károly Hármaskönyve (1969) annak idején tevékenységének három területéről adott ízelítőt: szépírás, publicisztika, grafika. Pál Balázsnak a budapesti Akadémia Kiadó Architektúra sorozatában megjelent kötete most az építészt mutatja be. Azaz, maga Kós Károly mutatkozik be: önéletrajz, az építészetről vallott felfogására utaló tanulmány- és levélrészletek, 37 oldalnyi tervrajz, műveiről készült fényképek. A könyv „szerzője“, Pál Balázs tisztelettel húzódik a háttérbe: „Szerénytelenség volna a szerzőtől – aki gyakorlati építész –, ha tolmácsként állna az olvasó és Kós Károly közé, aki maga kiváló író lévén, mindig meg tudta fogalmazni érzéseit és törekvéseit.“ Csak kommentál és értékel: a század elején megújuló modern építészet elméleti és gyakorlati alapjainak egyik legjelentősebb lerakóját látja Kós Károlyban: „Életműve nélkül kultúratörténetünk e szakaszát nehéz volna elképzelni“.
Gerő László Az építészeti stílusok című összefoglaló történeti munkájában a századelőnek „történelmi stílusokkal“ szembeforduló, új építőművészet megteremtésének igényével fellépő mozgalmát, a szecessziót túl egyoldalúan szemléli (és valahogy így van ezzel a közvélemény is): összemossa a mozzanatait, határvonalat sehol sem lát. Így aztán egy kalap alá kerül Lechner Ödön és Kós Károly (a vele egyidőben fellépő fiatalokat is ideszámítva) – az előbbi személyének, hatásának általánosító kiemelésével. S bár utóbbiaknak lényegesen mások a törekvéseik (és eredményeik!), a jellemzést rájuk is vonatkoztatja: az újat akarás felületi jellegű, túlozza az artisztikumot, elejti a funkció szempontját.
E felfogásnak Kós Károly egész életműve (talán egy-két kezdeti kivételt leszámítva) ellentmond.
1962, december 21-én kelt, Pál Balázshoz írt levelében így fogalmaz: „Az én véleményem szerint azonban nem ez volt az igazi, komoly magyar szecesszió, hanem a Lechner-féle magyar stílusból kijózanodott közvetlen Lechner-tanítványoknak és a korban legfiatalabbaknak útkeresése“.
Ő is idetartozott.
A népi építészet hagyományaiban kereste a megújhodás lehetőségeit, útjait. „Bartók meg Kodály is ezeken az alapokon építették a korszerű új magyar zene épületét.“ (Önéletrajz) A Kortárs idei 10-es számában Tordai Zádor örömmel írtam című szép és mélyenszántó esszéjében nagyon találóan bontja ki Kós Károly idézett mondatából a párhuzamot: a nép zenéjét kutató Bartók számára – Kodállyal ellentétben – nem léteztek korlátok: a nép zenéje a népek zenéje. Gyűjtött Máramarosban és Észak-Afrikában is. Az építész Kós Károly ugyanígy. Két évig tanulmányozta a török építőművészetet és megírta híres művét, a Sztambult.
Tanulmányainak, épületeinek összessége tanúskodik amellett, hogy mennyire téves lenne őt a „zsákutcába jutott szecesszió“ képviselői közé sorolni. Mindig elítélte azt a művészetet, amelynek „… semmi köze nem volt az élethez. Az élethez, mely pedig valamikor a maga megszépítésére, meggazdagítására hívta azt életre“. (Guild of Handcraft, 1923).
Az emberhez, szükségleteihez közel álló építészet megteremtéséért sokat tett Kós Károly. A külső megjelenés nem cifra köpönyeg – a belső tér a legtermészetesebben emberre vonatkoztatott környezet. E törekvések szelleme máig korszerű; az új anyag adta meg technikai lehetőségek korában is ez a fő cél. E lehetőségeket ösztönözni kell a sajátos népi építőszemléletben hagyományokban rejtőzőkkel – az építészet csak így őrizheti meg művészet voltát, eredetiségét, csak így elégítheti ki az újjáalakuló emberi társadalom igényeit a maga területén.
Kós Károlynak és társainak törekvései utat nyitottak – konkrét értelemben vett követőjük mégis alig akadt.
A már idézett levélből:
„… az új út keresésének folytatását… az első világháború, a háború utáni szegénységgel párosult reakció (neobarokk), sőt a felszabadulás után téves útra terelt «korszerűsítés»- (neoklasszika) akadályozták, gátolták, pusztították, szinte- szinte lehetetlenné tették. Egykori indítói pedig részben elhulltak, részben elszóródtak. Voltak, akik eltévelyedtek, s voltak megalkuvók, sőt behódolok is, és volt olyan, hitéhez hűséges is, aki egyedülvalóságában elsorvadt…” (Kiemelés tőlem, Sz. G.)
A „hitéhez hűséges“ Kós Károly ha a két világháború között egyedülvalóságában és megbízások hiányában mint építész „elsorvadt“, ez csak olyan értelemben igaz, hogy ezen a területen nem élhette ki teljességgel a képességeit.
De tette így is tett; nem is kevés. Állnak az épületei – tisztán áll előttünk ő is.
… Regényeiben is mindig jelen van az építő: a világos, tiszta szerkezetben, mondatokban, és aztán benn, egészen benn: követ-fát farag; háznak, katedrálisnak, fejfának.
Megjelent A Hét II. évfolyama 52. számában, 1971. december 24-én.
