Viszonylag ékes szavakon
csak így, csak így indíthatom
önmagamat felétek útra; –
…. mert így lehet
elejét vennem az iszonynak,
hogy boldog lehessek viszonylag.
(Szilágyi Domokos: Viszonylag)
Szilágyi Domokost K. Jakab Antal a „kétely költőjének“ nevezte egy több évvel ezelőtti kritikájában. Ez az „egyetemes stilisztikai-poétikai kétely“ együtt születik a verssel, mely mint minden művészet, örökérvényűnek, abszolútnak szeretné tudni magát – s manapság, mikor néhányan kételyeiket ugyan, de mégis versben fogalmazzák meg, épp akkor teszik a legmegrázóbb hitvallást a költészet mellett. A vers így viszonylagos, és épp viszonylagosságával többértékű (ha már abszolút nem lehet).
E felismert viszonylagosságban mélyül Szilágyi Domokos költészete, ebben fogalmazza újra és újra mondandóját. Legutóbbi kötetében (Szilágyi Domokos: Felezőidő, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1974) válik e jelenség igazán nyilvánvalóvá: egyszerre beszél zsoltáros komolyan, lélekbe markolóan, és valami fanyar viszonylatosságtudat a belülről fájdalmasan jött zsoltárt kívülről (tehát teljesen) mintegy hányavetiséggel veszi számba: „Harangoznak Monostoron. / Isten, kegyelmes ostorom, / add, légyen égi kóstolóm / e hang, amely az ős torony / egéből hajnal-násztoron / – szerelmetes szent pásztorom! – / száll légen-égen át, orom, / tető fölött, a házsoron, / Isten, kegyelmes ostorom. / Harangoznak Monostoron.“ E vers már címével jelzi (Pogány zsoltárok, 1) az említett kettősséget: hit, áhítat – és hitetlenség, mely viszonylagossá teszi a hitet. A viszonylagosságot a rím, a játékosan túlhangsúlyozott rím teremti meg. Valaki hittel beszél a költészet nyelvén, eszközeivel, de egy ponton kételkedni kezd, és ezt az eszközök túlhasználásával jelzi. A túlhajtás nem vezet paródiához, azon még innen van, épp ezért csak a hitet teszi viszonylagossá a kétkedéssel. Tehát egy új zónában mozgunk, hol a költészet egy lehetősége bontakozik. Ami már felbukkant ugyan Szilágyi Domokos eddigi köteteiben, de a Felezőidőben vált egyeduralkodóvá: a rímmel.
Szilágyi Domokos egy régebbi poémájába (Haláltánc-szvit) emígyen iktatja be az Ómagyar Máriasiralom két sorát:
Nincs itt semmi szokatlan, épp csak a szavak telítettebbé váltak a képírásban. És ez történik mindig a költészetben. Sartre figyelmeztet, hogy a költői nyelvben „… változások mennek végbe a szó belső gazdálkodásában… aspektusa olyan hús-vér arculatot alkot számára, mely sokkal inkább képviseli, mintsem kifejezi a jelentést. Megfordítva, minthogy a jelentés megvalósult, a szó fizikai aspektusa benne tükröződik, és e jelentés maga is úgy működik, mint a szótest képe. És, mint annak jele is, mert elveszítette kiváltságát, és mivel a szavak a dolgokhoz hasonlóan nem teremtve vannak, korántsem a költő dönti el, vajon az előbbiek léteznek az utóbbiak, vagy az utóbbiak az előbbiek számára.“ Erre a döntésre nincs is szükség, fontosabb az egészből a következtetés: „… a szó és a jelzett dolog között a mágikus hasonlóság és a jelentés kettős, kölcsönös kapcsolata jön létre “. Ezt nevezzük egyelőre telítettségnek (egyféle módosulást jelez, ha egyebet nem: felerősödést, hangsúlyozódást), ami a költői szöveg különös intenzitású szavaira jellemző. Ugyancsak Sartre írja : „Mert a jel kétértelműsége azt a lehetőséget foglalja magában, hogy az ember tetszése szerint áthatolhat rajta, akár az üvegen, s rajta keresztül követheti a jelzett dolgot (így használja a szavakat a próza – Sz. G.), vagy pedig valósága felé fordíthatja tekintetét és tárgyként szemléli.“ Utóbbi a költői magatartás.
A jelnek, a szónak két oldala van: jelölő (a szó hangalakja) és a jelölt. Köznapi beszédben és prózában, folyamatos használatban tehát, az utóbbi oldalt, a jelöltét részesítjük előnyben, a szó hangalakja közömbös, szinte észrevétlen. (Közöljenek valakivel bármilyen fontos gondolatot, sokszor képtelen emlékezni a szavakra, melyekkel tudomására hozták.)
Költészetről akkor beszélhetünk, mikor egy szöveg szavaiban egyaránt jelentőséget kap a jelölt és jelölő, egy jelen belül viszonyuk dinamikussá válik, változik, legtöbbször más szavak hatása alatt, és azokat is változtatja ugyanakkor. A költészet fő ismérve valamikor a ritmus és a rím volt: s mi ez, hanem a szó hangalakjának hangsúlyozott szerepvállalása a közlésben.
A szókép a társítás révén szintén megváltoztatja a szavak „belső gazdálkodását“. A szabadvers abban különbözik a prózától, hogy különös hangsúlyt kap benne a szó. Másfajta használatban van jelen: nyomatékosított…
Ideiglenesen és ötletszerűen a következőképpen határozhatnánk meg a költői szöveg szóhasználatát. Köztudott, legalább két csoportba oszthatók a jelölő–jelölt kapcsolat természete szerint.
Az egyik fajta jel (ikonisztikus, ideografikus) emlékeztet; formai hasonlatosság fűzi a jelölthöz. Például: kenyérüzlet vagy pékség cégtábláján a festett kenyér vagy kifli.
A másik fajta jelben a jelölt nem így idézi fel a jelöltet. Itt a kapcsolat konvención alapul, megegyezéses – ez a nyelv, a szó esete: a hangalak nem szükségszerűen fakad a jelölt dologból (például a „kifli“ szó hangalakja).
Költői használatban azonban a szó, bár konvencionális jel marad, a hangalak szerepvállalása révén kissé eltolódik az ideografikus jel felé (ha nem is lesz azzá): jelölt és jelölő között újfajta, kettős kapcsolat jön létre. Ez a költői nyelv szabadság-, invenciózónája, mert benne terem kép, ritmus, rím stb. Mert (ha nem is szünteti meg) csökkenti a szó konvencionalitását, kibillenti belőle azzal az egyszerű ténnyel, hogy figyelembe veszi hangalakját. Így a „kifli“ nemcsak egy ennivaló megjelölése egy versben, hanem mondjuk versláb, ütemrész, rímelő tag, félhold stb. Azért lehet ennyi minden, mert kétféle jelvolta közt ingadozik a szó a költői használatban. A szókép a költői szó használatban egymásra vonatkoztatja a jelölteket, s így két szó ilyen kapcsolata révén a hangalak két dologra utal. És ez nem időleges, ha nem az illető költői szövegben állandósul, és így használja a költő. Például: harang és virág. A virág olyan, mint a harang, vagy fordítva. Egy összetett szavunk rögzíti is a kapcsolatot: harangvirág. Ennek figyelembevételével mondhatom, hogy a harang nyílik, vagy a virág csilingel; az állandósult kapcsolat miatt mindkét hangalak „többletterheléssel“ rendelkezik.
Egy költői szövegen belül mindig ez történik: a kitágult, terhelt, s így rögződő szó ilyen formán használatos. A szókép: jelentésjáték. De itt szójáték is. „talp alatt harangvirág kondul utolsót“ – írja Szilágyi.
Szókép: jelentések tevődnek egymásra; a harang jelzés, megértjük, hogy a virág miért kondulhat. Ezért szójáték is: a hangalakok hasonlósága is létrehozhatta: harang kondul, harangvirág kondul.
A költő a szót – ezt a konvencionális jelet – úgy kezeli mintha ideografikus volna. Az ideografikus jel emlékeztet a jelöltre. Nos, a költőt a szóban a jelölő emlékezteti a jelöltre, az eredeti egyszerire (ezért kap hangsúlyozott szerepet a hangalak), amit és amikor módosít (!), társít mellé egy másikat, azaz új konvenciószerűséget teremt, s e kettősséggel rendelkező szót használja egy vers erejéig. A költői nyelv így teremtő ingadozás – a teremtést az illető mű kereteire szorítva. Így születnek a (sokszor úgy érezzük, már-már) „nyelv felkínálta“ szóképek, jelentés- és szójátékok. Így születik általában a költészet. Hallunk egy ilyen mondatot: „elvágta a kezemet a hold“. Ez így fura dolognak tűnik, pedig nem az; egy kisgyerek is panaszkodhat így, hogy a pléhből készült hold megvágta a kezét: érzékeli a jel anyagát, s egy ezt kifejező mondat mindjárt képnek tűnik (épp ezért). Így érzékeli a költészet a szó hangalakját, ezért sokszor mellőzi is a képet – elég, ha a szó hangalakja verslábakba olvadva hat (ha nem is úgy, hogy megvágja a kezünk). A szóban, mikor költői szövegbe kerülve önmagát túlhaladja, szorosabbá válik a jelölő–jelölt kapcsolat (mintha fél-ideografikus jellé válna), azért, hogy e biztonságos alapon (ami nyomatékot ad a szónak, súlyt) egy távolabbi – választható – jelentést is magára vállalhasson vagy a szókép teremtette módosulással, vagy az – ugyancsak választható – hangalak adta lehetőségekkel (ritmus például).
Tehát a líra, a vers „elemi részecskéi“ mind a fent körülírt zónában jönnek létre. Valahol itt olvad össze minden, amit külön-külön szoktunk vizsgálni: szókép, ritmus, rím, szójáték – mert a szó a költői nyelvben mássá válik. Mindenütt észre kell vennünk „belső gazdálkodásának“ változásait, A szó többrevergődésének számtalan módozatán fordulnak meg a költészet lehetőségei. Tévedés lenne itt korlátozottságot látni: abban a tényben, hogy a hangalak adott. Manapság például fölösleges rímszótárakat szerkeszteni, hiszen a mozaikrím és a szóelválasztásig-szétszaggatásig menő enjambement „felszabadítja“ az egész nyelvet a rím számára: szavak közepe rímel sor végén a másik szó elejével…
Láttuk, hogy a szójáték is módosul a költői nyelvben. Minden mozzanat a szókép felé tolja itt a szót. Itt van például a már idézett két sor az Ómagyar Mária-siralomból: „Ó én édes urodum, eggyen egy fiodum.“ A képszavak hozzáadják, befogadják az urodumot. fiodumot a keresztbe, s már-már szóképértéket kapnak.
Így „fogdossa“ össze a szavakat a rím is. Melynek szinte enciklopédiáját adja Szilágyi Domokos költészetének egy vonulata, s főleg legutóbbi kötete, annak a viszonylagosságnak a jegyében, melyet a cikk elején említettem. S melyben elmélyíti azt: a rím a költői szöveg, szó (köznyelvhez viszonyított) másságára figyelmeztet, mint ahogyan történeti szerepe is ez volt valamikor (mikor még a művészi prózát is „felszerelték“ emiatt vele). Ugyanakkor ezt olyan szinten, olyan virtuozitással teszi, hogy számára a hangalak mintha nem is lenne akadály (fent említettem, hogy van lehetőség ezt túlhaladni) – mintha köznapian beszélne: „nélküled vagyok elesett / és gyámoltalan, keresett / örömeimnek keveset / örvendő.
„Viszonylag“ így ékeskednek a szavak, sziporkáznak ki a köznyelvből és hullnak vissza, beszélnek végtelen fájdalmakról, miket végessé járnak – hordják a mondandót, teremtenek költészetet.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 2. számában, 1975. január 10-én.