A Hét ez évi 20. számában Huszár Sándor jegyzetével és Szekernyés János riportjával ankét-, riport- és interjúsorozat indult Értelmiségiek vidéken cím alatt.
Ennek a kezdeményezésnek eddig megjelent – és ezután megjelenendő – anyagait legszívesebben „kötelező olvasmányként” nyomnám minden egyetemi hallgató kezébe, hadd lássa, mit jelent vidéken élni és helytállni. De hogy épp A Hét vállalkozott ennek felderítésére, az külön öröm lehet, mert ez a lap átfogja értelmiségünk legkülönbözőbb rétegeit, s talán a szellemi élet egészének kínál átgondolnivalót az ankéttől, amely feladatokat és körülményeket mér fel, önbizalmat szeretne adni, segíteni a vidék értelmiségét.
Alulírott – bár vidéki értelmiségi – nem akar itt a problémák rengetegébe merülni, inkább az irodalmi oldalak olvasóinak figyelmét hívná fel e sorozatra, az irodalom összefüggéseire tenné át s merengene el a kérdésen: az irodalmi életben, melyet már Petőfi a szellem respublikájának tudott, vajon van valami szerepe, tényező-e a „vidékiség”?
1927-ben írta le Gaál Gábor: „A vidékiességről sok téves dolgot beszélnek. Tévedés például azt hinni, hogy vidéki emberek és vidéki tulajdonok csak vidéken fordulnak elő. Tévedés, mert a vidéki ember és a vidékiesség előfordul a metropolisokban is.” (Lásd: Gaál Gábor Vidéki történet)
A Hét ankétja éppen ezt célozza: kikelni a „vidékiség” ellen, bárhol üsse fel a fejét, és az élet kínálta példákon épp a vidékiek helytállásában felvillantani a példát, igazolni a Gaál Gábor-i megfogalmazást: „… a vidéki ember nem a vidék által vidéki”. Vidéken is lehet valaki „egyetemes”, „haladó” (bármi, ami ellentéte a „vidéki”-nek.) Világvárosokban is hemzseghet a vidékiség.
Visszatérve az irodalomra: művek kapcsán nemegyszer felmerül egyetemes avagy „provinciális” voltuk kérdése. Ez esztétika és nem földrajzi probléma. Egy mű előbb-utóbb elárulja vidékiségét, ha csakugyan az. Ezért szeretnék itt inkább az irodalmi életre kitérni: arra az atmoszférára, melyben műveket írnak és műveket fogadnak. Mert az irodalmi élet vidékies volta vagy vidékies jelenségei értékeket szoríthatnak háttérbe, előretolhatják az értéktelent, a művészt letörhetik. Világos: ez az atmoszféra kihat a megszülető (vagy épp hatása miatt meg nem születő) műre. Ezért kell túlhaladni az irodalmi élet vidékies megnyilvánulásait. Annál is fontosabb ez, mert nagy (és a „vidékiséget” eszünkbe sem idéző) művek létrehozóinak, jelentős művészeknek irodalmi életbeli szereplése is sokszor tartalmazza e negatív mozzanatot.
„A vidékiesség nem zárja ki az elme magasrendűségét s a kedély tündérien aranyos voltát. Ám a vidékiesség mindig egy finom törés az elme mégoly ragyogó szikrázásai s a kedély mégoly aranyos sugárzásai közt is.” Így volt ez 1927-ben, s így van – ha előfordul – ma is.
Ennél a ha-nál kellene megállnunk és elgondolkoznunk. Legjobb barátom hol falun, hol kisvárosban élő, nálam pár évvel idősebb, tehát még fiatal tanár és kritikus. A vidék körülményei között próbálja tehát legjobb elképzelései szerint művelni a kritikát. Hogy falun ír, az különösebb problémát nem okozott neki, nem voltak és nincsenek ilyen komplexusai: írásaiban szégyenérzés nélkül emlegette néha faluja nevét. Mígnem az egyik megbírált mű védelmezője vitacikkének egyik gúnyoros kitétele és fő motívuma az ő falusi tanárságára való célozgatás lett. A megbírált szerző baráti körétől is elérkezett hozzá a visszhang: „szemianalfabéta vidéki tanárocska“… Még jó, hogy a közeli kisváros helyi lapjának fiatal munkatársa vállonveregette: „öregem, tudjuk, hogy itt vagy, élsz, írsz, szóval számon tartunk…“ Ezeken a dolgokon megütközött. Azon nem csodálkozott, hogy néhány alig olvasó kollégája lekicsinylően néz rá („ha érne valamit, akkor nem volna falun…“), de az már megdöbbentette, hogy a szellemi, irodalmi respublikában az ő falusi tanársága másokban fölényérzetet kelt.
Aztán lassacskán egyebeket is tapasztalt. Egy hozzá közelálló író könyvéről szeretett volna írni, mire leintették: „nem nézne jól ki, hiszen mindenki tudja, hogy…” A barátom nem nagyon értette, miért nem bírálhat egy művet, ha a szerzőjéhez közelebbi ismeretség és személyi rokonszenv fűzi. Hiszen azt úgy sem érvényesítené bírálatában, mint ahogy az őt leanalfabétázók könyveinek értékeiről is nyugodt lelkiismerettel írna.
Ha elszórt esetek ellenére barátom hisz az irodalmi élet respublikájában, ahol a kritikát nem személye ellen elkövetett sértésnek, támadásnak tekinti az író; ahol a teljesítmény, nem pedig a pozíció és pillanatnyi helyzet a megítélés alapja – én azonban szükségesnek tartottam a vidékiség e néhány jelét figyelmeztetésként felsorakoztatni: a hetvenes évek elején is előfordulnak. (Valamikor szégyellni fogjuk, hogy így volt.)
Gaál Gábor 1927-es cikkének következtetése: „Erdélyben igen sokat összeírtak már arról, hogy miért nincs irodalmi és művészeti kritika. íme: a vidéki ember és a vidéki tehetség lélektana miatt nincs! Azért nincs, mert a kritika nem vidéki műfaj. Kritika csak ott van. és csak ott lehet, ahol az emberek és a tehetségek, az írók tehát és a kritikusok száz százalékban megszűntek vidékiek lenni.” (Megjelent legutóbb az Erről van szó című kötetben, Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár, 1974.)
Szinte ötven évvel e sorok születése után, eléggé gazdagon bontakozó irodalomkritikánkra büszkén is meg kell állapítanunk: abból a bizonyos száz százalékból még hiányzik egy néhány. (A Kántor–Láng könyv megjelenése, vitája is jó példa; volt olyan „sértett” írónk, aki így reagált: ki kérte őket erre?)
Korigény az elvszerű, következetes kritikai szellem. Nélküle csakugyan vidékiek vagyunk. Márpedig „százszázalékosan” meg kell szüntetnünk a vidékiség felbukkanásait, mert az művek, művészek, kritikusok kárára válhat. A Hét Értelmiségiek vidéken ankétjának irodalmi életünkre átszűrhető tanulsága és időszerűsége (legalábbis számomra) ez. Úgy hiszem, ha A Hét a kezdeményezését több irányba és területre kiterjesztené, azzal hasznos tisztázó folyamatokat indíthatna el.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 28. számában, 1975. július 11-én.