Veress Dániel: A rodostói csillagnéző. Kalauz Mikes Leveleskönyvéhez. Kismonográfia. Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár, 1972.
„Az irodalomtörténet egyik becsvágya az, hogy híven megszületésük időpontjához kösse a műveket, s köréjük a saját korukat támassza fel. Pedig arra is gondolnia kellene, hogy ezek a művek nemcsak a keletkezésük korának, hanem a mi korunknak is részei… a rekonstrukció többnyire nem magukat a műalkotásokat akarja megragadni, hanem inkább az idejük felidézésére törekszik… A mű legelemibb igénye pedig nem az, hogy rekonstruálják, hanem hogy megismerjék. A mű élni akar…” (Sőtér István: Az irodalomtudomány dilemmája.)
A „legtalányosabb magyar író”, Mikes Kelemen főművéhez készült „kalauz” olvasása int e gondolatok időszerűségére, egyrészt, mert figyelmeztetnek a hagyományos irodalomtörténet-írási módszerekből általában következő legfontosabb hibákra, másrészt pedig azért, mert Veress Dániel kismonográfiájában (használjuk egyelőre a sorozatcímkét) érezhetünk néhány erőtlen nekirugaszkodást e hagyomány meghaladására. A meghaladás nem sikerült, de legalább jelentkezett az igény, alaposabb vizsgálata talán tanulságokkal szolgálhat mind Mikes művére, mind a megújhodni akaró irodalomtörténetírás (itt fülön csíphető) gyakorlatára vonatkozólag. Az alább következő megjegyzések tehát egy hagyományos (rekonstruáló, a művet régészeti leletként korához cövekelő) irodalomtörténeti szemlélettel vitatkozva, s (ahol jelentkezik) a mű életét szolgáló, a művet megismerni segítő szemlélet felvillanásait üdvözölve kísérnék Veress Dániel gondolatmenetét – mindvégig Mikes Leveleskönyve felé forduló, energiáit felszabadítani, a lehető legteljesebb műélvezetet elősegíteni akaró alázattal.
Szerzője a tanulmányt „monografikus esszének” keresztelte el – esszévoltával ellensúlyozná tehát monográfia volta öröklött hibáit. Ahol esszéisztikus, ott érdekes, élvezhető a könyv. Tartalmi újdonságokat is csak az ilyen indíttatású részek nyújtanak, melyekben a szerző nem ijed meg a feltételezésektől. (A szülőfalu és a gyermekkor élményvilágának jelentőségét taglaló fejezetben például.) A monográfia egésze azonban hagyományos felépítésű; „kinagyított hátterű arckép” – és a háttér rekonstruálása sohasem tudja a mában értelmezni a művét. A hiteles „arckép”-hez csak is a jól, hűen értelmezett művön keresztül juthatunk el. E legfrissebb monográfia pedig nem a művet teszi meg vizsgálódása legfőbb tárgyává: a determinálókat a teremtő tényezők fölé emeli. Az értelmezők nagy része a kor elterjedt műfaját, a levelet jelöli meg a sokrétű tartalom keretéül, s így vélekedik – Hopp Lajos nyomán – Veress Dániel is. Hopp Lajos szerint a mű lényegét az egyes levelek szerkesztési elvei, tartalma, stílusa megvizsgálásával közelíthetjük meg. Helyes lenne talán mégis minden előzetes feltevést mellőzve olvasni el a Leveleskönyvet, s az ábrázolt világ, a hozzánk érkező tartalmak impulzusainak engedve nevezni meg a számára legnagyobb életlehetőséget teremtő-kínáló műformát. Mikes leveleskönyvével ugyanis egy sajátos, már-már egyedülálló műformát teremtett, s azt hiszem, csak a Veress Dánieltől ingatagnak, mivel sem bizonyíthatónak nevezett „műegész”-felfogás kalauzolhat el műve, egyénisége lényegéhez. Idézzük fel hát a „levélműfaj-koncepciót” elfogadó Veress Dániel Mikes képét (ahogy a hithez, a szabadságharchoz, a szerelemhez való viszonyában kibontakozik), vessük össze azzal, amely a műegész-felfogás alapján rajzolható meg, s próbáljuk megállapítani, hogy melyik nyújthat teljesebb műértést, hitelesebb Mikes-arcot.
Mikes és a hit. „Mi adott erőt Mikesnek a túlélésre? Hogyan védekezett a lélek a teljes szétesés ellen?” – teszi fel a kérdést Veress Dániel Válasza: „A vallásosnak nevezhető hit.” S a választ követi egy egészen furcsa megállapítás: „… távol állott a kor nagy teológiai problémáinak megértésétől, a vallásos lélek – például Rákóczi – vívódásától, gyötrődésétől”. (Kiemelés tőlem – Sz. G.) Veress Dániel egy, a felsőbb rendelésbe, a „minden úgy jó, ahogy van”-ba belenyugvó Mikest állít elénk, a levelek egész sorában visszatérő „belenyugvásra” hivatkozva. Ez levelenként (1) csakugyan így van, ha azonban a mű egésze felől gondolkodunk, akkor következnie kell a felismerésnek: az örökös bizonytalanság, hiába valóságérzete követeli az örökös önmegnyugtatást, s ha ezt végig követjük a Leveleskönyvön, igazat kell ciánunk Szigeti Józsefnek: Mikes „… rettenetes belső harcot vív, hogy elhallgattassa a kétely hangjait, s érvényesítse magán a hit fegyelmező erejét” (Szigeti József: Mű és kora). Szigeti József a „vallásos Mikesre” összpontosító tanulmányának (Modernebb Mikesarc felé) itt most csak a módszerét említeném, mert bizonyítandó feltevésünk felé mutat: bár szerzője is hivatkozik a levélműfajra, mégis azt a belső fejlődést kíséri nyomon, mely csak egy feltételezett műegész keretein belül lehetséges; csak ez a széles keret szolgálhat mozgásteréül „tragikus belső élmény” negyvenkét évig tartó (1) kifejlésének – a levél nem. Az csak állomás. S egy vallomás voltában egységes műegészben találja meg a maga helyét.
Több szempontból tanulságos az 51. levél. Benne nem a mindenbe belenyugvó, hanem a belenyugvásig vivő utat újra és újra végigjáró Mikest figyelhetjük meg. Sorsának bizonytalan voltán panaszkodik, és felvetődik benne a gondolat, persze cáfoltan, de felvetődik: Isten nem hagyta-e magára a világot. Azt jelentené ez, hogy nincs másvilág, a földit pedig a gazdagoknak teremtették. Az elképzelés számára katasztrofális lenne, hát a hitbe menekül.
Az egész elmélkedés indítóoka a személyes fájdalom, jelen esetben Kőszeghy Zsuzsika házassága. „Észre sem veszem, hogy az új házas asszonyon kezdem el a levelet és prédikáción végzem.” Nyilvánvaló, hogy a vallásos vagy elmélkedő levelek is ilyen személyes indítékból születő példázatok, a személyiség élete indokolja beépitésüket a Leveleskönyvbe. E személyiség körül, tehát egy különös életsorson keresztül válnak aztán – epikus műre vallóan – általános sorspéldázattá. (Hisz a bújdosóéban Mikes mindenütt a keresztet hordó ember sorsát lá tja – kétszeresen nehéznek, persze.) A kétely, a bizonytalanságérzet s a magára erőszakolt megnyugvás megoldhatatlan ellentmondásként szüli újra magát, és hullámzik végig a Leveleskönyvön, az egész „emberi nemzetre” vonatkoztatott tanulsággal. (A 207. levélből: „Kedves néném, nem csak mi, hanem az egész emberi nemzet olyan, mint a halálra ítéltetett rabok, akik nem tudják, mikor viszik ki a halálra.”) Mindennek végső okához, Istenhez való viszonyát csak így, az egész műben (és nem egy egy levélben) követhetjük nyomon, és élhetjük át sorsszerűségét. Ez a Mikes művében óriási jelentőségű probléma is csak egy széles epikus kompozíció feltételezett keretein belül élheti ki lehetőségeit, világíthat rá Mikes életének tragikumára.
Mikes és a szabadságharc. „A történelem szintén kivül esik a mikesi levéltipológián” – vallja Veress Dániel, majd Így folytatja: „…levélesztétikája nem tartja öszszeegyeztethetőnek a jelenről szóló hírközlés műfajával – a levéllel – a történelmi elemzést, fölbontást, okadatolást.”
Műfaji következmény tehát, hogy nem jelentkezik a Leveleskönyvben a szabadságharc – vagy az az oka, hogy Mikes „nem volt igazi politikai emigráns… személyes érzelmi döntés szórta ki a világba”? Ezzel szemben a Leveleskönyv egészében központi, minden egyebet meghatározó probléma a szerzőnek a szabadságharchoz való viszonya; ez teszi a művet egy jelentős történelmi esemény művészi tükrévé – tükörré, mely embersorsokon lemért következményeiben mutatja a szabadságharcot, szemlélteti kihatásait, egészen az utórezgésekig. Az, hogy a Leveleskönyvben a szabadságharc konkrét politikai programja, eszméi nem jelentkeznek, magyarázható (és nem Mikes a politikusságával vagy a levél műfaji kívánalmaival) a következőkkel:
1. (Objektíve): A Leveleskönyv jóval a szabadságharc után íródik, amikor a visszatérés minden remény e szétfoszlik. Mire írni kezd – és később ez még nyilvánvalóbb –, a valóság, a történelem már megszülte a végeredményt, amin édeskeveset lehetett korrigálni. Rákóczinak, a történeti folyamatba az irányítás súlyával belejátszó személyiségnek is csak a sikertelen politikai próbálkozások sorozata marad, írásban pedig: a konkrét politikai helyzet kívülről szemlélt, logikus, világos elemzése, a visszapillantás. Mikest, a művészt, mint minden nagy művészt, egy kor végeredményének akimondása után mindez konkrétan megiogalmazva kevéssé érdekelheti, annál inkább a „végeredmény” embersorsokon (Rákócziét is beleértve) lemért következménye.
2. (Szubjektíve): A Leveleskönyv legfontosabb művészi alaptörvényét vallomás voltában jelölhetjük meg. Természetes, hogy az író személye kerül előtérbe, ennek fényében jelentkeznek az események. Ezért van az, hogy saját sorsán elmélkedve (a Zsuzsiban való csalódással foglalkozó levelekben például) minden mintha értelmét, célját veszítené egy pillanatra. De amikor a kör tágul – mindig tágul, és ilyenkor általában vége is a vallomásnak – más a hang: a kötelességtudaté. Eljut e hangig, de rendszerint nem folytatja. Tudja: ott már a tetteknek kell beszélniük.
Ez objektív és szubjektív tényezőknek már műfaji következményei is vannak: Mikes nem ír hát emlékiratot, mint Rákóczi, szerepe a szabadságharcban nem akkora, hogy ez lehetséges legyen; naplót, száraz tényleírást művészvolta miatt nem; így jut el a több vonást egyesíteni tudó levélig – és a köny vegészében túllép rajta, egy széles epikus kompozíció arányába. A műformából tehát nem következtethetünk Mikes politikai tudatosságára, sem fordítva. (Láttuk: a műforma létrejöttében más tényezők voltak döntőek.)
A levelek kétkedő magatartása sem a szabadságharcról vall végeredményben, hanem önmagáról; saját élete szempontjából ítéli értelmetlennek, mégpedig utólag. Figyeljük az első levelek „reménységét”: „Az bizonyos, hogy olyan reménység alatt jöttünk ide, hogy hadakozás által menjünk be hazánkban.” – s elszomorodik, hogy mégsem így történik. A késői levelek kétkedése nem hiszem, hogy perdöntő bizonyíték lenne: mikor egy ember politikai tudatosságát ítéljük meg, tetteiből és ilyen jellegű nyilatkozataiból kellene ezt megtennünk, nem intim, elkeseredett vallomásaiból. Képzeljünk el egy olyan helyzetet, hogy egy szüntelen cselekvő ember jegyzi le rendszeresen – nem utólag! – a tetteiben való kétkedéseit. Azt mondanánk: íme, meggondolta, mielőtt valamit is tett. A tettre figyelnénk tehát. Nos, ha az ilyen egyidejű kétkedéseket tudnánk Így szemlélni, Mikes utólagos (tehát érthetőbb) fejcsóválásaiban miért ne láthatnánk valami ehhez hasonlót?
Csak a Leveleskönyvből (s még inkább az egyes levelekből nem tudjuk tisztázni Mikes tudatosságát – a mű vallomásvolta azonban feljogosít arra, hogy életét és művét együtt szemléljük, és a gondolkodó ember vallomásaiban jelentkező (nagyon is érthető) vívódásaira, kétkedéseire válaszként az „és mégis” hősiességét csodáljuk tetteiben, kitartásában.
Mikes és a szerelem. Érintenünk kell futólag ezt az élményt is; nagy teret foglal el a Leveleskönyvben (Veress Dániel „énregényt” vél kibontakozni e szálon), és ami fontosabb: érdekes műfaji következményei vannak. Egyfelől jelentkezik maga a csalódás okozta fájdalom (a lezáró önmegnyugtatással), másfelől pedig ez a fájdalom a sorsról, Istenről való elmélkedések, levelek sorát indítja el. Ezek a példálózások tehát pszichológiailag indokoltan kerülnek a műbe. (Nincs arról szó, hogy Mikes francia példára vallásos témájú leveleket is akart írni, csak úgy esetlegesen, egy levélgyűjtemény számára.) Nagyon harmonikusan épülnek be az említett alapon a mű egészébe a novellisztikus történetek, lírai, drámai töredékek is. Ezek sokszor bevallottan is példázatok Zsuzsira, szerelemre, hűségre, hűtlenségre – és sokszor bevallatlanul is.
Ezzel a látszólag a levélműfaj mellett érvelő, „legkilógóbb” leveleket kapcsolhatjuk e vallomásos, epikus mű egészébe.
Veress Dániel a Leveleskönyvműfaji hovatartozását tárgyaló fejtegetéseiben keletkezéstörténetére hivatkozva is elveti a műegész felfogást. (Itt jelentkezik az a rekonstruáló, a mű idejét felidéző irodalomtörténetírási hagyomány, melynek aztán komoly értelmezésbeli következményei vannak.) Érvei: Mikes még álmában sem fogta fel egységes műként, nem megszerkesztett, művileg létrehozott folyamatosságot szándékozott teremteni, továbbá: „… a levelek többé-kevésbé folyamatosan keletkeztek. Tehát hibás feltételezés levél alakban írt, tervszerű irodalmi alkotásként kezelni a Leveleskönyvet.”
Pedig ha a Leveleskönyvet előítéletmentesen olvassuk, az itt feltáruló világ szinte követeli, hogy egy nagyobb epikus kompozíció keretében szemléljük, ahol egy belső mozgásban, fejlődésben kapnak értelmet a részletek, s együttesen a teljességet képesek sugallni: „egy nagy ügy s a hozzá kötött emberek bukását” (Szigeti József). Mihelyt ezt elfogadjuk, és innen közeledünk a részekhez (a levelekhez), minőségileg másnak látjuk a Leveleskönyvet. Negyvenkét év eseményeit lereagáló, aprólékosan kimunkált freskónak. Igaz, öntudatlanul lett azzá, ami! E freskó (én a regény, sőt egyfajta esszéregény öntudatlan előzményének nevezném ezt a levelekből összeálló életírást) minden egyes részlete – a levelek – hallatlan művészi gondossággal és tudatossággal kimunkált; a barokkos részletgazdagság azután öntudatlanul is egy epikus folyamat (negyvenkét év) széles, lassú hömpölygését biztosítja. A vázolt tartalom ebben bontakozik ki (nem a levelek elszigeteltségében). Ez a széles epikus kompozíció öntudatlan művészi termék, mert szerkezete lényegéből fakadóan nem is lehetett előre átgondolt, eltervezett. De ettől még lehet egységes és jól megszerkesztett mű. Egy példa érvként: vajon a napló, amiért szerzője élete folyásával párhuzamosan írta, tehát nincs, mert nem is lehet előre megtervezett, átgondolt szerkezete, nem minősíthető egységes epikus alkotásnak, és az egyes naplórészleteket vizsgálva juthatunk el csak a lényeghez? Világos, hogy nem. Igaz, Mikes könyve több, mint napló.
(Gyulai Pál írja: „Mikes lelkivilágát és jellemét hívebben tárja elénk, mint az eseményeket, s a naplót követő krónikaszerü előadás sem jellemző rá.”) Szerkezetét azonban hasonlíthatjuk a naplóéhoz. Ez a szerkezet nem lehet előre átgondolt, tudatossága esetleges, épp mint a naplók szerzőinél. Részleteiben azonban tudatosan, a kor művészi színvonalán kidolgozott.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 11. számában, 1973. március 16-án.
