Palocsay Zsigmond: A Vigasz Fája, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1974.
(Koordináták)
A Vigasz Fája is ugyanabba a költői koordinátarendszerbe helyezkedik, melyet Palocsay Zsigmond már első kötetével megteremtett, s azóta sem sokat növesztett (ezt mint egyszerű tényt említem, nem elmarasztalás), s benne témáit a végletekig variálta. A természetnek az a kis része ez, mely még szabad, mely kivonja magát az emberi ellenőrzés, szervezettség alól, melyben még az életek (természeti – emberi) közé nem ékelődik az ésszerűség nevében létrehozott és sokszor ésszerűtlen életnélküliség.
Ez magyarázza Palocsay verseinek visszatérő motívumait: „… füvet kóstoltam, makkot / s keserű meggyet, / csak hogy érezzem: élek, élek / lélegző része vagyok az EGÉSZNEK“ (Trópusok). A természet egy kis elárvult részéről van szó tehát s benne a nagy harmónia nosztalgiájáról, melyet az „ész burjánzása“ fenyeget – találó kifejezés ez, hiszen a valamikor még vad és fenyegető természet elleni küzdelemben úgy látszik, hogy átköltözött a zabolátlan vadság a valamikor még ártatlan és jó szándékú észbe, ott burjánzik, tombol manapság, a pusztítás
lehetőségével fenyegetve:
– szörnyű az ész burjánja!
Nem szakad a szára
öl pikája – bűzlik virága
úgy hogy elhull tőle
a szellem szárnya
s kénytelen gyalogjárva
(magára lepedőt rántva)
visítni
ellenük kísérteni.
(Kénytelen Kísértés)
E szárnytalanná vált szellem Palocsay verseinek visszatérő Földi Szelleme, mely ez ártatlan, magára hagyatott apró természeti jelenségek, dolgok világából („kallódunk, költő úr, képviseljen“) kísért, csak „földi gonddal bajmol“.
Mégis hiba lenne azt mondani, hogy Palocsay a természet költője, titkainak keresője stb. (Még csak a jövője sem érdekli túlságosan, hiszen ha igaz, egy ember irányította biológiai forradalom küszöbén állunk, mely minden élőlényre hatással lesz, megváltoztatja őket, egyensúlyeltolódás, -vesztés fenyegethet. Ha valaki a természetről szólna, elképzelhetetlen, hogy ne ütköznék e kérdésekbe.) Palocsay egyszerűen egy számára ismert és kedves kis természeti világot teremt. Persze ez nem jelenti azt, hogy a világ egy parányi részét verseli meg. Nem. Ez a parányi éppen az a rész, mely hite szerint (az eddigi idézetekből is kitűnik), a leginkább, közvetlenül őrzi az életszerűséget.
Éppen ezért ez a parányi rész válik mindennek mércéjévé, mi több: megnevezőjévé.
Palocsay nem róla beszél, hanem vele.
(Megfelelések)
Adott tehát egy parányi természetrész a maga dolgaival, élőlényeivel, jelenségeivel – s őket megnevező szókinccsel.
A költő viszont nemcsak e világról beszél, hanem a széles környezőről, amit a magáéhoz mér. A magáéval méri, s annak szókincsével kebelezi be. Megfeleléseket, azonosságokat, hasonlóságokat keres tehát, aminek alapján ezt megteheti. Sok versében nincs is egyéb, mint a megfelelés, a megnevezés öröme, játéka.
Itt van például a Tücsökodú című ciklus. Hegedülő gyerekek=tücskök. S még e tücsökodú tücsökvilágán belül is lánc-lánc-szerűen folyik tovább ez a megnevezősdi. Egy bájosabb hölgytücsök pillangóvá válik (mégpediglen angolul: Butterfly):
ő volt kéktünle unokája
ólomtünle hugicája
tücskeim Butterflyja –
átadom másnak
valami sáska – vénnyanyának…
(Butterfly)
Kétféle lepke, egy (angol) pillangó és egy sáska táncolja körbe, ím, egy szakasz erejéig e tücsök-pillangót, e hegedülő lányt.
A Blokkvilág ciklus is erre alapoz: „özvegy Gulyásné stráfszekere / a hatos számú pengeblokknál kapcsolt; / egy „Hó“-val fékezett: / a ló aztán tankolt: / (»füvet tettek bele«)“ stb. (Átváltozás)
Régi verseinek egy motívuma lett ugyancsak ilyen megfeleléstípusú cikluscímmé: Zörrentek és rezzentek. („Nem volt bolond / csak egy cseppet rezgett“ olvassuk a Kakukkfuvola című kötetben, és ugyanott a Zökkenten című verset).
(Megfelelések – és a költői beszéd lehetősége)
Abban, hogy a költő – egy nyelven belül – a nagyvilág dolgait a maga „mikroklímájának“ szókincsével írja le, már van egy (fél) metaforikus mozzanat. Ez az eljárás kapcsolatot teremt két szó (dolog) között, mégpedig úgy, hogy az egyik elmarad a versből, de nem a tudatunkból is. Olvassuk: „tücsökodú“ (Palocsay „nyelvében“) s tudjuk, nyelvünkben ennek megfelelője a „zeneiskola“.
Mondottuk: ebben a megfeleléses, behelyettesítéses eljárásban van valami sajátosan költői, metaforikus, hiszen gondolattársítás az alapja. De: így ez nem haladhat meg bizonyos fokot, mert egyik tagja hiányzik, azaz tudatunkban ötlik fel, s hogy az azonosítás, megfelelés végbemehessen, ahhoz eléggé korlátozott a költő szabadsága a gondolatársításban, így ennek – hangsúlyozom: ezen a fokon – lírai értéke is eléggé csökkent.
A költő saját „mikroklímája“ fogalmaival helyettesíti be az ezen kívüleső világot, melynek így a költői nyelvig menően mértéke lesz, s ez az eljárás már egyfajta állítást hordoz e kisvilággal leírt nagyvilágról (nevezzük „külvilágnak“), de hogy ez létrejöhessen, nem haladhatja meg azt a szintet, melyen még a köznapi (nem költői) gondolkodás számára is világos ez a kapcsolat. Például: ha leírja Palocsay: „tücsök“, még könnyű kikövetkeztetni, hogy az „hegedülő gyerek“.
És éppen ezért e fél- vagy álszóképekben a költői invenció és képzelet nem működhet igazán. Nem tud magának teljes nyelvet teremteni, csak szókészletet (melyben – igaz – a szavaknak különös telítettségük van). Ez legtöbb esetben út a költészet felé, alap, de még nem költészet. Van eset rá, amikor Palocsay megelégszik a költői félteljesítménnyel, mikor szinte nem is ír verset. hanem egyszerűen szavakat helyettesít be, megfeleléseket keres, fordít – de ez nem túl gyakori.
Mikor ezt a szintet meghaladva csakugyan beszélni kezd, akkor válnak igazán érdekessé, csakugyan költészetté a versei. Hogy egy egészen apró dolgon kezdjük: a „hegedülő gyerek“ „tücsökkel“ való behelyettesítésében még nem láthattunk nagy fantáziát, de a „tücsökodú“ már egyfajta szóösszevonásként hat ez „új nyelvben“, afféle félinvencióként: hegedülő gyerekek iskolája.
(Azért beszélek mégis félinvencióról, mert bár itt a helyettesítés felbontva történt, egyből – tücsökodú, zeneiskola – is lehetséges.)
Nézzük most már az egész folyamatot – Palocsay költői világának, verseinek születési módját – egy versrészleten. A meghalt Kodályról írja:
hisz fű már, – sás a nyelved,
édesfa minden elved.
E kettő különbözik Palocsay szokott soraitól, eljárásától, melyben a megfelelés „külvilági“ tagja elmarad. Itt ez is jelen van, és – a másik taggal együtt – teljes metaforát alkotnak, de most nem ezt tartjuk fontosnak, hanem a mozzanatot, mellyel a költő saját megszokott világába, szókincsébe helyezi (tehát behelyettesíti) Kodály nyelvét és elveit.
A jellegzetes Palocsay-módszerrel, az elhagyással, e két sor így alakult volna: „hiszen fű vagy és édesfa“ –
mint ahogyan a következő sorokon már ez megy végig:
ki leveled ízlelgette,
barmokkal nem etette,
rügyét, ágait hazahozta,
barkaporként szippantotta
fel a szél is
(Kodály Zoltán siratása)
Ebben az öt sorban, első pillanatra úgy tűnhet, nincs semmi meglepő, különös, költői. De Palocsay szavairól már láttuk: megfelelések. Az előbb idézett két sor tartalmazza az utalásokat, melyek ismeretében ezek a sorok átminősülnek, hiszen itt a szavak több jelentéssel telítődnek, kapcsolatukban pedig csak fokozódik ez.
Mihelyt a külvilágra egy megfelelésen keresztül mutatnak (sás=nyelv, édesfa=elvek), kettős jelentésük van – bármilyen egyszerű viszony (– beszéd –) révén többszörös gazdagságban pompáznak.
Ebben áll Palocsay költészetének titka: egyszerű, félig-költői eljárással kebelezi be szavaiba a világot, melyeket ugyancsak látványosság nélküli módon hoz kapcsolatba egymással (és más szavakkal) – s ebből a legteljesebb költőiség származik.
Nem vonatkozik ez természetesen egész költészetére, csak ezt az igényt megvalósító verseire – de ha egy bizonyos fajta költői módszer lehetőségeiről beszélünk, ezekre kell támaszkodnunk.
A kötetet egészében érdekessé teszi ugyan Palocsay írásmódja, de sajnos nem túl sok benne a hibátlan, tökéletes vers (Kodály Zoltán siratása, Trópusok, Zöldfurulya, A titkokról a Földi Szellem, Részegen a Földi Szellem, Ébenherceg siratása stb.)
A versek egy része túlírt, elnyújtott – csak itt-ott, részletekben emelkedik Palocsay saját legjobb színvonalára. A Kolumbusz imája című hosszú verset egyenesen kényelmetlen olvasni: mintha Karinthy halhatatlan Háth-bizony Jánosa sütögetné benne örök aranyigazságait: „drága az élet“, „Ha téved, emberebb / – konokabb az ember“ stb. stb.
Mégis: Palocsay eddigi, sokszor rosszul szerkesztett és nemegyszer önkontroll hiányában írt versekben bővelkedő köteteinek van egy (olyan két kötetre rugó) vonulata, mely révén legjobb költőink közé kell számítanunk.
Megjelent A Hét V. évfolyama 46. számában, 1974. november 15-én.
