Oriana Fallaci: Ha meghal a nap. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1974.
Ma már úgylehet, ha dzsungelben él az ember, akkor sem menekülhet a „betegségtől”, mit Alvin Toffler nyomán „jövősokként” nevezünk meg. Az emberiség előtt mint kérdőjel áll jövője, s nem hiszem, hogy „általános emberit“ (gondot, rémületet, örömöt) – ami nemcsak azért általános, mert a föld egyre több lakója vesz tudomást róla, hanem mert egyedül senki meg nem oldhatja – valaha is mélyebben élt volna át emberek sokasága, egyéni gondként.
A művészet új műfajban ontja a hipotéziseit – melynek termékei általában azért művészietlenek, mert feltétlenül „megoldani” akarnak, „ábrázolni” szeretnék a jövőt, gyógyítani valamiképpen a jövősokkot: a sokkot megszüntetve hozzászoktatni minket a jövőhöz. De amit az ilyen mű „ábrázol”, az még nem létezik; és hogy egyáltalán fog-e létezni… hogyan… mennyiben függ ez a ma emberétől? – sorjáznak egymás után a kérdések.
Ahelyett, hogy tömegükben eltévedjünk, szögezzünk le egy axiómaszerűséget; ha a jövősokkot, korunk egyre általánosabb emberi állapotát majd mindenki saját lelkén-bőrén érzi, akkor a művészet sem ugorhatja át ezt a fokot. Jövőképei ugyanis (rózsaszínűek vagy koromfeketék), melyekbe csak bele kell helyezkedni (amolyan jövőhöz való edződés végett), félelmeinket, állapotunkat fel sem vetik, csak teremtenek helyette egy másikat, hogy megnyugtassanak vagy rémítsenek. A kérdés csak úgy oldható meg – művészetben –, ha érdekeltté tesszük az egyes embert. Ha a jelentől nem választjuk el a jövőt, hanem hagyjuk, hogy fáradt lépteivel meginduljon felé az ember. A művészetben is azzá kell tenni a jövőt, ami a valóságban: embertől függő lehetőséggé és felelősséggé. Mert a jövőtől való félelem nem a géptől, technikától való félelem, hanem a tehetetlenség rémülete: érzem, de egyedül nem lehetek úrrá rajta.
A jövő sorsa, léte valahol a jelenben dől el. Egészen egyszerűen: a jelen problémái a jövőéi, s aki ezt nem veszi tudomásul, annál fennáll a veszély, hogy felesleges dolgokat művel. Ezért tartom mindmáig a jövőről született könyvek legérdekesebbikének Oriana Fallaci Ha meghal a nap című riportregényét. Mert nem egy, az emberi aktivitásomat megszüntető, tőlem távoli, már-már független jövőképet sci-fi-zál elém, hanem e földgolyó sorslehetőségeit villantja-vitázza végig, bontja ki abból, amit a jelenben (a mindannyiunk alakította jelenben) észlel.
Olyan könyv ez, minek olvastán az ember végig érzi, amit addig csak tudott: hogy része az emberiségnek. Tudatosítja, hogy mikor gondolkozom, akkor bennem az emberiség gondolkozik. Az emberiséget féltem, ha félek. Furcsa, felemelő érzés: az emberiségről annyit szajkózott „fennkölt” és elvont eszméket egyszer csak megrázó konkrétsággal érezni idegeinkben. S ez így jó; ha az „űrkorszak” küszöbén állunk, akkor, hogy megérthessük, alakíthassuk, meg- és beszűkült fogalmaink, érzéseink átfogó- és befogadóképességét is növelnünk kell. Erkölcsi normáink is mintha észbontó sebességgel változnának.
Oriana Fallaci e műve az áttérés könyve. S épp ezért érdekes, mert az iránt érdeklődik, ami a legnehezebb. Az ember élni, túlélni akar. Értelmesen és eddigi értékeinek átmentésével akar a jövőbe jutni – körülbelül így összegezhetőek a könyv vezérgondolatai, miknek lehetségességét, esélyeit is kipróbálja a szerző. Oriana Fallaci az amerikai rakétakilövőpályákhoz, a kísérletek színhelyére megy – a jövőhöz közel eső vidékekre, vallatni a félig már a „jövőben élő” embert. Ez a vallatás kicsit esetlen, kicsit szeszélyes (ami már-már műfaji hibává válik végül), de nem annyira, hogy eltakarja a lényeget: az embernek meg kell hódítania a vizeket, a tengerfeneket és a világűrt, hogy meghosszabbítsa létezését.
Hogy megmentse a Földet, amit talán egyszer megpróbál átcsúsztatni az Alfa Centauriba, mielőtt kimúlna a mi naprendszerünk, mielőtt meghalna a Nap.
Ennek az új korszaknak, az „űr korszakának” első követelménye (kellene hogy legyen), hogy kialakítson egy mély és erős emberi szolidaritást, az ember újfajta öntudatát, „emberiség-tudatát”: az erkölcsi küszöböt, amin keresztül a jövőbe lépünk.
Ezért hiszem, hogy a jövő kérdése elsősorban az ember (ön)felszabadításának és nem a technikának a kérdése. Ezért tűnnek a könyvben a legérdekesebbnek azok a részletek, melyek e küszöb környékét vizsgálják. Hogyan valósuljon meg az „emberiség-tudat”, ha az emberiséget millió kicsinyes szenvedély, érdek forgácsolja szét – hogyan rázzuk le őket, hogyan induljunk innen a jövő felé?
Az írónő Slaytonnal, az első hét űrhajós egyikével beszélgetve kideríti: ő is bombázta szülővárosát, Firenzét. „… ez az ember, aki majd a Holdra megy, ugyanaz, aki miatt húsz évvel ezelőtt majd meghaltam a félelemtől. Akkor gyűlöltem, azt kívántam, bár zuhanna le a bombájával együtt, most szeretem, és úgy éreztem, a barátja vagyok.” Az ember a jövőbe nyilván csak a szépet, a jót, a tisztaságot mentené. S megindul feléje a megbocsátással. Von Braun náci barlangban kísérletezte ki azoknak a rakétáknak az ősét, melyekhez az emberiség a legszebb és -tisztább reményeket, álmokat fűzi. Gyilkos szerszámok voltak, egy rögeszmés őrültnek felkínálva. Íme, háttérbe szorul a technika, előtérbe kerül az ember. Az egyes számú, az örökös probléma.
„A paradoxon éppen ez: nagyon sok mindent tudunk a kozmoszról, a távoli világokról. De nem tudunk semmit arról a kicsike világról, ami itt van a kezünk ügyében, s agynak nevezzük” – mondja a könyv talán legrokonszenvesebb alakja, dr. Stuhlinger, von Braun barátja. Oriana Fallaci óriási érdeme, hogy a távoli világokról, s az odakészülődésről közölt információk mellett szenvedélyesen kutatja ezt a kezünk ügyébe eső parányi világot, s azon az új helyzetből fakadó változásokat.
Von Braunnal való beszélgetése elejéről csak úgy árad a vágy, a tépelődés: jobbak kellene legyünk, emberebb kellene legyen az, ki a világűrt szándékozik meghódítani.
És mi is maradunk a tépelődéssel, a reménnyel és kétellyel: ha meghal a nap, mielőtt meghalna a nap, tovább menekítjük magunkat – megőrzi-menti magát az ember. „Majd odafönt élünk” – írja bizakodva Fallaci. Emberként, tegyük hozzá. További harcban önmagunkkal, mert bár az lenne szép, ha a legjobbat menekítenénk tovább… de megbocsátással, ellenszenvvel, egyszóval vitával, tépelődéssel indulunk a jövő felé, fájva, sajogva formálódó „emberiség-tudatunkkal”, hisz napjaink emberei még bombázták gyermekkorunk városát…
S hogy e tépelődve jövő felé vergődést őszintén megírta, hogy önmagunkra találunk, ismerünk e lapokon – ez különös jelentőséget ad Oriana Fallaci könyvének.
Amit korunk figyelemre méltó riportregényei között kell számon tartanunk. Bevallottan és láthatóan a riport módszereivel és fordulataival íródott a könyv, de egyúttal erősen érezhető a regényszerűség: mert az író (aki önnön könyvének egyik hősévé válik) megértő, tépelődö, jövőkereső útjának, lelki átformálódásának, fejlődésének ábrázolása is. (Kár, hogy ez eléggé szegényes eszközökkel – túlhajtott líraizálással például – valósul meg. Zárójelben említem ezt csak, mert talán nem is illik számon kérni egy riportkönyvtől, még ha az regényes is.)
Megjelent A Hét VI. évfolyama 4. számában, 1975. január 24-én.