„Hetvenötéves a film. Egy ember élete. Még élnek, akik megszületni látták. Mi ez a többi művészet életkorához képest? Semmiség. De mert a film a technika korának szülötte, felgyorsítva megismételte a többi művészet fejlődésének legfontosabb állomásait, mint az embrió, aki kilenc hónap alatt járja be az emberré válás szinte kiszámíthatatlan hosszú folyamatát.” Ezekkel a találó szavakkal Nemeskürthy István röviden meg is magyarázza a film hetvenötödik „születésnapja” alkalmából kiadott antológia (A film ma. Gondolat, Budapest, 1971) előszavában e művészet iránti fokozott elméleti érdeklődést.
A kötet tanulmányait, nyilatkozatait a nemzetközi filmirodalom utolsó öt esztendejének terméséből válogatta a szerkesztő, hogy a filmművészet mai állapotáról, problémáiról és perspektíváiról tájékoztassa az olvasót.
Az utóbbi évek filmtermésének elemzéséből és saját rendezői gyakorlatából kiinduló Pier Paolo Pasolini számára nincs „olyan realitás (…), mint amilyen egy feltételezett «intézményes filmnyelv»; vagy pedig végtelen sokféleképpen lehetséges”. E „sokféleséget” tartva szem előtt, A költői film című tanulmányában Pasolini a film stilisztikájának, nem pedig nyelvészetének a kidolgozását igényli. Stilisztikai vizsgálódásaiban korunk filmjének költőiségét veszi szemügyre, s az utóbbi évek nyugati filmművészetének alkotásaiban ezt az újszerű költőiségre törekvést a „függő beszéd” feltűnő elterjedésében fedezi fel. E módszer művészi lehetőségeit eddigi legjobb megvalósításaiban méri fel (Antonioni, Godard, Bertolucci művei), egyben pedig feltárja korlátait is. A „függő beszéd” ugyanis könnyen ürüggyé válik, hogy a művész közvetett módon első személyben szólaljon meg, ha irracionálisan látva a világot „kénytelen a költői filmnyelv legfeltűnőbb kifejezési eszközeihez fordulni”.
A továbbiakban Pasolini összehasonlítja e filmeket a klasszikusnak számitó alkotásokkal, melyek nem attól váltak költőivé, hogy valamiféle sajátos költői nyelvezetet alkalmaztak; ott még a stílus nem volt főszereplő. A mai film számára tehát a kiút: nem elkeresztelni ezt a legújabb technikai-stilisztikai jelenséget, ezt a „költői filmet”, hanem biztosítani „szélesebb kulturális, társadalmi és politikai” megalapozását.
Pasolini második tanulmányában – A kimondott szó, a film csodálatos lehetősége – a filmnek, mint többsíkú jelenségnek (kép, szó, zene, szín stb.) egységben megnyilvánuló költőiségét kutatja, s ezzel ismételten felold egy régi dilemmát. A hangosfilm elterjedése után ugyanis a megrészegült filmesek színdarabszerűen „végigbeszélt” filmjei a némafilm poézisét (montázs!) veszélyeztették. Újfajta „költőiséget” pedig nem teremthettek pusztán a szóval: bármilyen költői is egy megfilmesített Shakespeare-dráma szövege, ez még nem biztosítja a film költőiségét.
A „dilemma” megoldását – vagyis kép és hang egymásra találását, összefonódását, egységes művészi kiaknázását már Eizenstein vázolta a műalkotás egységéről írott tanulmányában.
Pasolini is ebből indul ki, de szélesíti a problémát: a film audio-vizuális kifejezési eszköz, tehát mindkét tényezőnek az őt megillető jelentőséget kell tulajdonítanunk, a túlságosan elhanyagolt beszéd, a kimondott szó költőiségének is. A film éppen mert tömegművészet, feltámasztaná a homéroszi időket, megnövelhetné az utóbbi időkben „arisztokratizálódó” költészet hatókörét, módosíthatná hivatását. Ugyanakkor a filmnek szüksége van az eddig használt banális, informatív jellegű szövegek felcserélésére.
Pasolini e két tanulmánya exponálja legmélyebben (és belülről!) a filmművészet mai állását, útkeresését.
Az antológia több darabja nem a stílusteremtő, hanem a stílust determináló külső tényezőkkel foglalkozik, lázadozva például a „megrendelő” filmgyártó cégek művészetgáncsoló előírásai ellen. Néhány cikk az ebből a helyzetből szabadulni akaró, ellenlábasként fellépő „föld alatti film” jelenségével foglalkozik. A „nyugati film válsága” megjelölés többször elhangzik, nem indok nélkül, hiszen a film – éppen mert „kollektív” és kereskedelmi szempontból meghatározott művészet – a leginkább kiszolgáltatott és fejlődésére döntően hatnak az ilyen tényezők. Érdekes A. Karaganov tanulmánya, aki a mi számunkra nagyon aktuális problémát feszeget: a szocialista országokban a magántulajdon nem akadályozza a művészi film alkotóit és fogyasztóit – ezek egymásra találásának (óriási perspektívákat felvillantó) lehetőségeit vizsgálja, előtérbe helyezve a művész felelősségét.
A kötet záró részében néhány írás a filmnek mint technikának a közeli jövőjével foglalkozik: a televízióra szerelhető, akárhányszor működésbe hozható filmpergető dobozok (videókazetták) általános elterjedése feltehetően változtatni fog a film funkcióján; differenciálódhatik a közönség, hiszen a filmek, mint a könyvek, egyéni használatra is hozzáférhetők lesznek!
Megjelent A Hét III. évfolyama 14. számában, 1972. április 7-én.