Páskándi Géza: A vegytisztító becsülete. Novellák, párbeszédek. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1973.
Az ember rendbe szervezi maga körül a világ egy részét, hogy biztonságosan mozoghasson, élhessen benne. A rend aztán kiterjed a dolgok mindenségére, bizonyos ideig – míg le nem rombolják, hogy mást teremtsenek helyette.
Zeusz világában mindennek jól meghatározott helye van. Legyen e világ bár tragédiákkal bővelkedő, de belátható széltében és hosszában. Tág és a cselekvés is mindig érvényes benne. Amíg aztán ki nem kezdi az érzékek vagy az értelem mocorgása. Kháron beláthatatlan idők óta szállította át a lelkeket az Akheron vizén, s ez így volt természetes, míg egyik szállítandó lélekben túlságosan is fészkelődni nem kezdett a „hátha”, s megőrzésre hagyta értéktárgyait a révésznél. Szűknek bizonyult egy ponton a sokáig természetesnek hitt rend. Mert nem biztosított már elég életteret neki – túlnőtt rajta a remény. Kháron belép a bűvös körbe: tette ingázás két véglet között, s innen nincs kiút. Kiútkeresés antinómiákból – valahogy ilyen cím alatt lehet összegezni A vegytisztító becsülete novelláinak jó részét. „Az antinómia… nem más, mint egy olyan állítás, amely bűvös körben mozogva nem tud kilyukadni”. (A hadsereg borbélya)
Páskándi megteremti ezt az „antinómiás helyzetet, problémát”, s a novella nem egyéb, mint a kifele vergődés, a kiút krónikája.
Helyzetteremtés?
Érzékelése és újrateremtése örök állapotoknak, vágyaknak, melyek szülik és rombolják a rendet. Állapotról beszélünk, mert a folyamat kiemelt és felnagyított részét figyelhetjük: a holtpontét. A holtponton az ember nem érzi jól magát, és másvalamit tervez. Páskándival szólva: itt nem a szív, hanem az ész fáj.
Ezek a novellák választott helyzetük miatt fokozottan intellektuálisak: az értelem maximális igénybevételét követelik a hőstől, olvasótól. A bűvös kör, a tehetetlenségi övezet határait ostromolják.
Az újfajta rend vágyával marad Kháron. Vagy az Elégtétel hőse, Szentpéteri. Elég idéznünk pár mondatot:
„A purgatórium a hibás. A purgatórium elve. Az emberek azt hiszik, megtisztulhatnak! A purgatórium a bűn számára egérút. Ki kell küszöbölni a purgatóriumot”.
Néhány novella épp csak felvillant egy-egy ilyen állapotot. Például a Ne tudja a jobb, mit cselekszik a bal vagy a Végjáték. Többségük azonban a kiútkeresés, a megoldás keresése közben vizsgálja az embert, s e felfokozott élethelyzet visszatérő problémája a bűn, bűnösség – és bűntelenség. Az ilyenszerű kérdésfeltevés eleve biztosítja a felfokozottságot. Egyrészt a bűn e helyzetekben mindenki lehetősége, nem pedig (mint a romantikától erre felé megszoktuk) tudatosan, már-már kéjelegve elkövetett tett. Előttem a lehetőség és én nem akarok bűnözni – ez az a képlet, mely minket kifejez.
Másrészt ebben a helyzetben cselekedni kell. (Kizárt ez a variáció: nem teszek semmit, hogy bűnös se lehessek.) S ez (a cselekvés kényszerűsége) visz a bűnbe vagy őriz meg tisztán.
Esetről esetre, novelláról novellára járjuk a lehetőségeket. A Lajos Fábián megöletése és az Árnyék című írásoknak valahol közös a kiindulópontjuk. Két-két hős úgy érzi, hogy vád érte őket, hogy bűnt követtek el. Lajos Fábián kollégái tisztán kerülnek ki ebből a helyzetből – felmentik önmagukat.
Az Árnyék akasztófa alatt beszélgető urai más utat járnak: ha van akasztófa, nyilván akasztani kell, s hogy nehogy ők legyenek az áldozatok, önkéntesen és kéretlenül írnak kérvényt, ártatlanságukat úgy bizonyítva, hogy „jóhiszeműen” követelik egy harmadik feláldozását.
Úgy hiszem, bűnről-bűnösségről – a leselkedő lehetőségeket „mágikus körökben tetten érve” – Páskándi Géza írta nálunk a legmegrázóbb oldalakat.
(Megemlíteném itt az értékben a Páskándi-novellák mellé helyezhető Bodor Ádám-írásokat. Őt nem a bűn születése érdekli – bűn és a bűnhödés utáni állapotrajzai valami teljesen újat jeleznek.)
A kötet több műfajt felvonultat. Elbeszélés, novella mellett játékos, parodisztikus-szatirikus írásokat (Szilárd robbanás, Tudósnő stb.), kisregényt (Lajos Fábián megöletése).
Számomra a legnagyobb (most már a műfajra vonatkozó!) élményt Páskándi remekbeszabott karcolatai jelentették. Már kezdtük elfelejteni, hogy milyen egy kis terjedelmű, ám „nagy” írás! Ezért is érdemes figyelmesebben olvasni a kötet első harmincöt oldalát.
Megjelent A Hét V. évfolyama 20. számában, 1974. május 17-én.