SZEPTEMBER legvégét is írtuk, az volt az utolsó tükörfényes vasárnap, még heve volt a napnak s az ég is olyan felhőtlenül kék volt, mintha nem is sejtette volna, hogy a láthatáron túl már gyülekeznek a rongyos őszi felhők és finoman szőtt ködök, Kimentünk megnézni a Scȋnteia Házán és Vásárvároson túl épült új szállodákat, és az ízlésesen berendezett vendéglőben vasárnapiasan fehérgallérú cseh sört iszogatva kissé megilletődve beszélgettünk afféle őszi dolgokról, hogy íme már G. és bizony már H. és lám-lám már F. fia-lánya is kisiskolás; meg arról, hogy idén különösen jóízű és zamatos a szőlő, de mintha fanyarabb lenne az őszibarack… A szomszéd asztalnál ülő nyúlánk lány feltűnően hasonlított Jane Fondához, így aztán Losey filmjéről is szót ejtettünk, a Nóráról, amely elég gyöngécskére sikerült, a norvég kisváros téli utcáiról hiányzott az élet, Ibsen szövegéből pedig a sejtelmes víz alatti áramlás. Még benéztünk a szállodák előcsarnokaiba is, lelkiismeretesen figyelemeztettük a megdöbbent portáskisasszonyokat az idegennyelvű föliratok helyesírási hibáira, majd gyalog elmentünk a Herăstrău park tavi kikötőjéig. A tavon több tucat fehér vitorlás ringott az enyhe szélben, a kerti vendéglő asztalainál még nyári színekben pompáztak a nők, az egész olyan volt, mint egy Vlaminck- és egy Renoir-kép elegye, szeszélyesen káprázó színek játéka. Az erős napsütésben, ha pillanatra behunytam a szemem, a szelíd kékek, sárgák, zöldek, málnapirosak és a közöttük lebegő vitorlák fehér háromszögei vad összevisszaságban megkavarodtak – a búcsúzó-pusztuló nyár tombolt színeire bontva – akár az absztrakt expresszionisták képein. Ezen is eltöprengtünk egy ideig, a melegtől elpilledve a még szilvakék árnyékba húzódván: mármint az elvontság kifejező erején. A parton át végül hazabattyogtunk.
DÉLUTÁN Láng Gusztáv Magyar Irodalom tankönyvét lapozgattam örömmel, amit a líceumok III. éve számára írt. Új tankönyvet lapozgatni, ez is őszi öröm, ha jómagam már réges-rég ki is nőttem az iskoláskorból. Láng alighanem a legjobb irályú irodalomtörténészünk és -kritikusunk, és gondolom, ugyancsak nem édesmindegy, kinek a szövegét olvassák licistáink Adyról, Móriczról, József Attiláról, el egészen Radnótiig, Illyés Gyuláig és Déry Tiborig. Erőst remélem, hogy az ő elegánsan fűzött mondatai és finom elemzései az irodalomhoz vonzzák a serdülő fiatalokat, akik a kötelező olvasmányon túl az ő szövegében is átérzik az irodalom izgalmas, emberi titkokban és fényességekben gazdag mozgását, s így kedvet kapnak a szellemi kalandokra.
ESTE ugyanis barátainknál megnézzük a tévében a Három testőrt. A kardos-köpenyes kalandok sorozatos ásításokig menően untatnak, alighanem a lapos, színtelen-szagtalan rendezés, az álmosítóan fantáziátlan fényképezés okán, s az akkor még fiatal Bourvil minden mókázása ellenére. A könyv maga többet mond-e? Bizonyára attól függ, hogy milyen életkorban olvassuk.
Nemrég ugyanis éjjeli szolgálatos lévén, kezembe került A fekete tulipán és halálra bosszantott szabványos fordulataival és pipiskedő stíljével. Az effélét már csak szatirikusan lehet újrafogyasztani, mintegy nevetve búcsúzván tőle, ahogy ezt Planchon tette az ő színpadi Három testőr-változatával, vagy éppen néhány nappal ezelőtt – igaz, csak részben – egy nálunk vendégszereplő lyoni társulat a Fracasse-szal. Ezek a színpadi látványosságok ifjúsági olvasmányainkat rehabilitálják szellemesen, az igazi irodalomnak erre nincs szüksége. Aki rákap olvasására, azt éppenséggel ahhoz segíti hozzá, hogy felnőtté váljék.
Megjelent A Hét V. évfolyama 41. számában, 1974. október 11-én.