VONNEGUT főhőse, Eliot Rosewater a lehetetlennel próbálkozik, jótékonyságra adja a fejét, de közben maga is tudja, hogy öncsalás áldozata: ezért végül is az alkoholba menekül. A lényeg, ha már menekülésről van szó, mégsem az: hová-mibe, hanem: honnan-mi elől menekül. A vagyon elől, nyilván. És véleménye is van azokról az állapotokról, amelyeket elviselhetetlennek érez. „Szerintem – mondja apjának – szívtelen kormány az, amelyik megengedi, hogy egyik csecsemőnek már születésekor nagy darabja legyen az országból, úgy, mint nekem, a másiknak meg semmije. Nekem úgy tűnik, a kormány annyit legalább megtehetne, hogy becsületesen ossza föl a dolgokat a csecsemők közt. Az élet elég nehéz akkor is, ha az embereknek nem kell még a pénz miatt is betegre izgulni magukat.“ Naivan érzelmes, moralizáló társadalombírálat, igaz, de együgyűségén túl érdemesebb kihallani belőle a kétségbeesett szembeszegülést, a bírálat őszinteségét. Eliot kedvenc írója, a sci-fiket gyártó Tront, megpróbálja magyarázni a főhős apjának, miért és hogyan lehet szeretni a „haszontalan embereket“, vagyis mi az Eliot jótékonyságba menekülésének racionális rugója: „Egy idő múlva – magyarázza Tront – szinte minden férfi és nő értéktelenné fog válni, szolgáltatások és további gépek előállítója, mint gyakorlati ötletek forrása a közgazdaságtan terén, és valószínűleg az orvostudomány terén is. Így hát… ha nem találunk okokat és módszereket, hogy az embereket azért becsüljük, mert emberi lények, akkor akár ki is irthatjuk őket, amint azt már oly sokszor javasolták.“
EGYKÖNNYEN fölfedezhető ebben a néhány mondatban nem egy amerikai filozófus abszolutizáló következtetése a fogyasztói társadalom hatásáról az emberi személyiségre. Mégis: ne a túlzás sötétsége riasszon, hanem az észlelet valóságossága, az aggodalom indokoltsága gondolkoztasson meg. Más kérdés megint, hogy botorság új okokat, módszereket találni az ember megbecsülésére, mert hiszen ember és ember közötti viszony végső soron a társadalmi rend függvénye. Vonnegut is nyelvet ölt a filantrópiára, hőse gyermeki bugyutaságával, elmebetegségével is jelzi: nem út ez, még csak útvesztő se. Hősének betegségével ellentétben egy társadalom egészségét érzékeltetve, azt a félelmetes kontrasztot kapjuk, ahol nem erkölcsi ismérvek alapján válik el a rossz a jótól; az ördögi helycserében a jó beteggé válik, a rossz pedig egészségessé. De ez a rend erkölcse, amit jósággal nem lehet megváltoztatni. Ebbe a harcba Vonnegut szerint az embernek fatálisan bele kell buknia. A bukás sorsszerűsége ugyan nem törvényszerű, de azt is tegyük hozzá, ami viszont törvényszerű: a torz renddel szemben az ember sebezhető, emberi integritása veszélyben.
Vonnegut regényének végére érve Horváth Imre régi, háborús verse jutott eszembe, A sárga házból süvöltő kiáltás: „Kint, kint keresd a tébolyultakat!“ Az ördögi helycsere szituációjának lírai sűrítése összecseng a tágabb-szélesebb epikai építkezés lényegével, tartalmat meghatározó mondandójával. És bármennyire kevés is az erkölcsi felháborodás, ember és társadalom viszonyának moralizáló megítélése, az erkölcsi igény, amellyel minden helyzet és állapot fölmérendő, a humánum joga és kötelessége. Innen még hosszú az út a cselekvésig. Igaz. De a válságban és a válságból kipillantva csakis az ember lehet minden gondolkodás és cselekvés kiindulópontja. Az ugyanis valóban a humanizmus lényege, „hogy az embereket azért becsüljük, mert emberi lények“. Bizonyos társadalmi-történelmi helyzetekben ez nem olyan egyszerű. Ilyen helyzetekben magát a humanizmust is kikezdheti a válság.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 13. számában, 1975. március 28-án.