KORÁN kezdtem kudarcaim sorozatát, és nem voltam válogatós. Négyéves voltam, amikor az óvodai évzáró ünnepségen a műsorzáró fecsketáncot járván táncpartnerem, akinek az volt a szerepe, hogy lelkiismeretes anyafecske szerepe szerint a fészekben topogjon, míg én, az apafecske, könnyedén kiröppenjek élelmet hozni kicsinyeinknek, megunván passzív szerepét, maga is kiröppent, felborítván ezzel a csoporttánc bizonyára gondosan kitervelt koreografikus rendjét. Ő vígan röpködött, én meg nekimentem valamelyik apatársamnak, és orrá buktam. A teljes zűrzavarban bömbölni kezdtem, le kellett ereszteni a függönyt.
Így kezdődött. Alig nehány hét múlva apámmal sétáltam a főutcán, s egy óvatlan pillanatban a város legelőkelőbb csemegeboltja előtt sorakozó zsákok valamelyikéből kiloptam egy szem amerikai mogyorót. Amit az első sarkon büszkén meg is mutattam apámnak, ő meg visszaparancsolt, nem is a zsákig, hanem az üzletbe, hogy a lopott tárgyat nyújtsam át magának a boltosnak. A bömbölés ezúttal se maradt el, a mogyorót visszaadtam. Mindezekből koraéretten arra következtettem, hogy se a színpad, se a tolvajság nem. nekem való műfajok.
ÍGY AZUTÁN irodalomra adtam a fejem. Mire föl már az első líceumban pótvizsgára buktam nyelv és irodalomból. Furamód ebből azonban nem következtettem semmire. Azóta már nyilvánvaló számomra, hogy jó szimatú tanárom figyelmeztetni Itívánt az irodalom rögös útján rám váró kudarcokra.
Késő a bánat, már nagyon rég nyakig benne vagyok a rögös út porában. Ezen az úton találkoztam egyszer egy lánnyal, akibe fülig beleszerettem. Egy este megkértem a kezét, visszautasított.
Arra kértem, hogy búcsúzóul legalább megcsókolhassam, ezt az ajánlatomat is visszautasította. Végül arra kértem, hogy mindezek után legalább tegeződjünk. Mondanom sem kell, hogy ismét kosarat kaptam.
AZ IRODALOMBÍRÁLAT övön felüli és aluli ütéseit nem számítom kudarcaimhoz. A munkamegosztás szerint az írónak állnia kell az ütéseket, de neki magának nem szabad ütnie. Jól van ez így, hiszen kapni könnyebb, mint adni, így hát irodalmi összkudarcaim közé inkább azokat az eseteket sorolom, amikor is az olvasó nyájassága izzasztotta meg a hátamat. Egy találkozó után valamelyik kedves olvasóm gratulált legújabb verseskönyvemhez. Mosolyogva könyveltem el dicsérő szavait, noha a könyv, amelyre cím szerint is hivatkozás történt – egy kisregény volt. Kellemes kudarcszámba megy ama két eset is, amidőn verseim felolvasta után egyszer Székely Jánosként gratuláltak nekem, máskor meg – egy regényrészletet olvastam föl – Sütő Andrásként dicsért meg egy hallgatóm. Élek azonban a gyanúperrel, hogy e két esetben a kudarc kettejüket érte, hiszem velem tévesztették össze őket, így hát bármikor készségesen átengedem e két kudarcot nekik. Vagy talán tartsuk számon őket mindhárman, válogatott kudarcaink remélhetőleg korántsem lezáródott lajstromában?
Megjelent A Hét V. évfolyama 52. számában, 1974. december 27-én.