Az Apáczai Csere János-évforduló különös jelentőségű, ha kivonjuk közgondolkodásunk – ma már nem olyan hangsúlyos, de még mindig uralkodó tendenciájú – irodalomközpontúságából. Senki sem tagadja Csere János munkásságának jelentőségét irodalmunkban, annak utóhatását irodalmunk, az irodalmi nyelv fejlődésére. Túl azon, hogy a XVII. században az értekező irodalom és a szépirodalom korántsem differenciálódott olyannyira, mint ahogy azt a múlt század óta észleljük, Apáczai életműve szépirodalmi értékén túl mindenekelőtt tudományos jellegében mérhető föl, már saját korában is, hát még korunkban, a tudományos-műszaki forradalom korában. A nyelvápoló, nyelvművelő, műfordító, stiliszta Apáczaira redukálni Csere János életművét, valóban több lenne, mint hiba. A tévedés, ha az évfordulót ünneplő időszaki sajtót számba vesszük, nem általános, szép számmal íródott cikk a tudósról és a tudását gyakorlati erővé változtató pedagógusról, de az irodalmárt fölidéző írások heroizáló, már-már érzelmességből érzelgősségbe átcsapó felhangja végül is mintha elrajzolná az összképet, melyen a tudós vonásai halványabbak és színtelenebbek az íróénál.

Ismételten: Apáczai korában a tudomány művelése együtt járt a szépirodaloméval. S nála már együtt azzal az anyanyelvi szépírásbeliséggel, mely az Európa-szerte meginduló szekularizáció, az evilágiság (Apáczainál még törvényszerűen ellentmondásos), a katolikus-latin műveltséget anyanyelvi műveltséggé változtató szellemi mozgalmának mozzanata. Korában, az akkori erdélyi viszonyok között e törekvésnek óhatatlanul vallásos (Apáczainál jelesen kálvinista) mezt kellett öltenie. Ám nem csupán mezről van szó. Csere János hívő volt, ám egyben Descartes híve is, s hívőként a reformáció radikális szárnyához tartozott, az üldözött vagy alig megtűrt presbiteriánusokhoz, vagyis ahogy legjobb tanítványa, Bethlen Miklós írja önéletírásában, „theologus presbyterianus, philosophus carthesianus volt”. S hogy az akkor mekkora kihívás volt a hatalommal szemben, arról szintén Bethlen Miklós tanúskodik, akinek pontos emlékezete szerint Apáczait ,,a fejedelem előtt úgy elvádolták, hogy halatott akkor olyan szó, tudom, de fejedelem szájából-é vagy a vádlókéból, nem tudom, megérdemelné az Apáczai, hogy a fejérvári torony tetejéről vetnék le”.

Korszerűsítő lírai retusáló munka észlelhető néha Apáczai – hadd éljek mai szóval – ideológiáját illetően is, noha a történelmi hűség mindig többre vezet a képzeletdús kegyeletnél. A reformáció eleve is lényege szerint tagadta azt a katolikus dogmát, mely szerint a római pápa tévedhetetlen, döntései végérvényesek. Köztudott, hogy az egyházi teljhatalom tagadása lényegében a világi, hűbéri teljhatalom tagadását tartalmazta. Nos, a reformáción belül a presbiteriánusok immár saját egyházuk olyan demokratikus reformjának szükségességét hirdették, mely – ismét mai szóval élve – a helyi hatalmat (természetesen egyházit) volt hivatva megszilárdítani, vagyis az egyes egyházközségek presbitereinek zsinatait tartotta legfelső, egységes irányító szervnek. A törekvés antifeudális jellege nyilvánvaló. Ha ehhez hozzáadjuk Apáczai világnézetének erős kartéziánus vonásait, valamint munkásságának anyanyelviségét, a kép egyértelmű: Apáczai a hűbérellenes polgári forradalom szükségességét objektíve előkészítő korabeli európai gondolkodás élvonalba tartozó, jelentős egyénisége.

Nem szükséges különös érveléssel bizonyítani Apáczai természettudományos érdeklődésének, természettudományos ismeretterjesztő munkásságának polgári ihletettségét sem. Csere János mindenekelőtt a tudományosság értékét és jelentőségét értette meg. Ezért a Encyklopaediában a természettudományok túlsúlya (257 lap), melyet a társadalomtudományok követnek (74 lap), hogy a sort a teológia zárja (47 lap). Az Encyklopaedia szerkezete, a fejezetek egymásutánja eleve bizonyítja, hogy szerzőjük nem pusztán a korabeli tudományos ismereteket kívánta összegyűjteni, hanem egyben gondolkodni akarta megtanítani olvasóit. Ezért indul a mű a világ megismerésének, a vizsgálódás lehetőségének kartéziánus leszögezésével, hogy azután a gondolkodás módszertanával, a logikával folytatódjék, majd a konkrét megismerés tudományai, a matematika, a mértan, a csillagászat és a természettudományok következzenek. Persze a filozófus Apáczai Descartes híve marad – hogyan másként? – annak ismeretelméleti idealizmusát, de egyben materialista természetmagyarázatát illetően is. Az Encyklopaedia jellegét pontosan határozza meg Szigeti József (Korunk, 1975. 5. sz.), amikor azt írja: „Alapvetően filozófiai fogantatású mű, új filozófiai koncepció kidolgozása, leleplező szándékú szembeállítása a régi, elavult, skolasztikus filozófiával, amely Erdélyben még hatalom volt”. Tegyük hozzá: nemcsak Erdélyben, hiszen Apáczai hollandiai tanulóéveinek idején (1648–1653) a kartéziánus eszméket az egyetemeken tilos volt tanítani. Terjedésüket az eszmék harcában, a polgári Hollandiában nem tiltották azonban, mint ahogy az a hűbéri Erdélyben történt. Apáczaira valóban rárivallt II. Rákóczi György fejedelem: „Mást ne tanítson, mert isten engem úgy segéljen, valaki mást tanít, a Marosba vettettem vagy a toronyból hányatom le”. Csere János kegyvesztett lett, de továbbra is mást tanított. Mindez természetesen csak hangsúlyozta Apáczai munkásságának sajátos jelentőségét.

Ám a filozófus Apáczai korszerűsítő „szépítésére” is történnek kísérletek. Méghozzá éppen kitűnő Apáczai-kutatónk, Szigeti József már említett tanulmányában (Apáczai logikájának időszerűsége). Itt Csere János logikájáról (Encyklopaedia II. és III. fejezet), valamint 1654-ben megjelent Logikácskájáról oly képet kapunk, mely legalábbis vitatható. Tudjuk, hogy Apáczai logikájának kidolgozásában Descartes-ra nem támaszkodhatott, mert mestere logikával nem foglalkozott. Az is köztudott, hogy Apáczai Petrus Ramus műveihez fordult, a Logikácska „kísérlet Ramus művének kivonatolására“. Szigeti azonban Ramus logikáját „a skolasztikus filozófia heves bírálata”-ként fémjelzi, míg Bán Imre a következőket állapítja meg: „Ramus a XVI. században haladásnak számított ugyan, de lényegében nem sokat tudott változtatni a középkori logika szemléletén és rendszerén, a XVII. század közepére pedig némileg avulttá vált.” Valóban, a kartéziánus Johann Clauberg már az arisztotelészi–skolasztikus logika átrendezésére vállalkozik, míg Ramus ugyan ellenfele volt az arisztotelészi logikának, de munkássága – mint azt Mátrai László megjegyzi – csak a „katolikus egyház elleni harcban volt pozitív jellegű, filozófiailag azonban zsákutca volt, sehová sem vezetett.”

A kérdés filozófiatörténeti tisztázása nyilván nem ránk tartozik. Annyi azonban bizonyos, hogy Szigeti József túloz, amidőn – akár Fogarasi Bélára is hivatkozva – Ramust „a materialista dialektika előfutárává“ rangosítja. Ramus tétele, miszerint „a dialektika művészete a természetes dialektika képe”, még korántsem jelent egyet a materialista természetszemlélettel, következésképpen Ramus felismerése, hogy a dialektika magában a természetben van, korántsem teszi a dialektikus módszerrel párosuló materialista ismeretelmélet előfutárává. Ami persze nem jelenti azt, hogy mint dialektikust nem illeti meg a jelentőségének megfelelő rang a filozófia fejlődéstörténetében. Mint ahogy Szigeti József megállapítása is teljesen helytálló, amidőn a Logikácska elhivatottságáról, eszmetörténeti jelentőségéről azt írja: „elindítani a gondolkodás felszabadításának folyamatát a teológiai dogmák és a skolasztikus gondolkodás béklyóiból.”

Mintsem hogy a materialista dialektika előfutárának híveként állítsuk be, fontosabb hangsúlyozni Apáczai világszemléletének kora leghaladóbb gondolkozásával egybevágó vonásait: a többszörösen említett kartezianizmusával összefüggő heliocentrizmusát, társadalomszemléletének az akkori radikális polgári eszmékkel rokon antifeudalizmusát és demokratizmusát, a szintén haladó polgári eszmékből táplálkozó hazaszeretetét. És mindenekfölött munkásságának tudományközpontúságát, melyet korántsem szegezett szembe a művészetek jelentőségével, az anyanyelvűség meghatározó szerepével éppen a tudományok elsajátításában. Apáczai példája számunkra éppen embereszményében lelhető meg teljes érvényességgel.

A nálunkfelé megkésett polgári forradalom helyett a történelem ránk rótta ki a föladatot: a tudományos ismeretek és a művészi érzékenység oly teljességének birtokába juttassuk az embert, hogy ne csak a világ megismerésére, de annak megváltoztatására is képes legyen. A magister szavai ezért szólnak át a századokon hozzánk. Figyeljünk csak: „Apáczai Csere János a bölcsességszerető olvasónak boldogságot kíván”.

Megjelent A Hét VI. évfolyama 34. számában, 1975. augusztus 22-én.