MOST OLVASOM, hogy Peter de Mendelssohn több mint ezeroldalas könyvet írt róla A varázsló (Der Zauberer) címen. S hogy e műelemző életrajznak ez még csak az első kötete. Talán illetlenség is egy noteszlapnyi tisztelgés és hódolat, amidőn a mű előtt immár könyvtárnyi irodalom tiszteleg.
Persze sok a túlbeszélés és a hiperelemzés ebben a róla szóló irodalomban, mely folyondárként néha-néha már eltakarja magát a művet. Mendelssohn könyvét nem ismerem, de a címe megkapott: találónál is igazabb. Ha a mai nap kereken századik születésnapját ünneplők jól meggondolják: az ünnepelt valóban varázsló volt.
VARÁZSLÓ ERÉNYEINEK titkát azonban könnyű meglelni: mesélni tudott. Akkor tudott mesélni, amikor a regét s vele a regényt a valóság ugyancsak kikezdte, s mindenekelőtt azok érzékeny idegrendszerét, akik arra voltak hivatottak, hogy meséljenek. Mesélni tudott akkor, amikor a novella haldokolni kezdett, mert az írók elkeveredtek a valóság fordulóiban, és már nem tudták megtalálni a novellisztikus fordulópontot. Amikor a regény kilépett az idők partjai által strázsált medreiből és a mindent-ábrázolás vagy a már-már semmit súroló részlet-ábrázolás káprázataiban próbált testet ölteni. Ő meg rendületlenül mesélt tovább – s ez varázsló voltának mások vonása –: a való világról, ugyanarról, amelyről kortársai csak a mese föláldozásával tudtak szólni.
ÍGY HÁT ÉRTHETŐ, hogy kritikusainál és elemzőinél jóval több és az idők folyamán soha meg nem csappanó számú olvasói akként vonzódnak hozzá, mint gyermek a mesélőhöz, a szó varázslójához. aki századunk tízes éveitől kezdődően megannyi ezeregy éjszakán át mesélt és mesél nekünk a nagy kalandról, amelynek hősei mi magunk vagyunk. Ha jól meggondoljuk, minden meséje változata annak az egyetlen gondolatnak és üzenetnek, miszerint bármilyen nehéz is, érdemes embernek lenni, embernek maradni.
EZÉRT TARTOM a róla szóló irodalom egyik legértékesebb darabjának József Attila versét, a Thomas Mann üdvözlését, mely majd negyven év után is fokos tanulmányokkal vetekedve nevezi nevén Thomas Mann művészetének varázsos lényegét. „Mint gyermek, aki már pihenni vágyik“ – indul a mindnyájunk által oly jól ismert költemény. „Ülj le közénk és mesélj“ – kérleli a költő a vendéget. Minden további sora bonyolult műelemzésekkel ér föl: „az igazat mondd, ne csak a valódit“; vagy „hisz egymás nélkül sötétben vagyunk“. Másoljam ide az egész verset? Még csak annyit: „mi férfiak férfiak maradjunk / és nők a nők – szabadok, kedvesek / s mind ember, mert az egyre kevesebb.” Aligha akadunk Thomas Mann művének érzékenyebben értőbb – hadd éljek divatszóval – recepciójára. Varázsos művészetének – mesemondó képességének – pontosabb meghatározására. Hiszen a mesélő Thomas Mann nem az igazság és az emberség bajvívó gondjai elől menekült a mesébe, éppen fordítva, mint az igazság és az emberség bajvívója fordult a meséhez. Hogy mindenki megérthesse. Majd egyszer. Mert akkor sokan nem értették. S korántsem egyik-másik meséjének bonyolultsága okán. Egyszerű humanizmusától viszolyogtak. Következésképpen elégették könyveit. De hát a varázslón nem fogtak a lángok. Lám, nincs közöttünk annyi éve már, de reményeink és gondjaink ezeregy éjszakáján tovább mesél nekünk, mindenkinek, aki nem rest fölütni az éji órán valamelyik könyvét.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 23. számában, 1975. június 6-án.