MONDJÁK: A májusi eső aranyat ér. Itt nálunk, Európában május hónapjában újjászületik a természet. A népi tapasztalatból származó bölcs mondásnak itt Európában századunk hatodik-hetedik évtizedében ellentmond az időjárás.
A természet – a havas telet átugorva – már márciusban-áprilisban elkezdi teljesíteni újjászületési tervét. Jól teszi: ő a törvény, nekünk kell reá figyelmeznünk Váradon is – hogy nemrég ott jártam – április közepén már dúsan virágzott az orgona, pompáztak a magnóliák a Barokk-palota kertjében.
Onnan már csak egy lépés lett volna – egy kis séta – a Kanonok-sorig, nem tettük meg. Inkább csak gondolatban, azt is jó hetven évvel visszalépve az időben: Adyval együtt. És visszhangoztak bennem Egy kis séta című cikkének sorai, az előkelő, feszengő jómódról és a külvárosok nyomoráról. Bent a Barokk-palotában – alighanem legszebb vidéki múzeumunkban – egy üveglapról ismét csak Ady nézett rám, arcmása mellett egy másik cikkének fényképmásolata, amelyet Iosif Vulcan bemutatójáról írt 1903-ban. s amelyben – először ennyire programszerűen – megfogalmazza a százados és századokra szóló fogadalmat: együtt munkálkodni a román és a magyar nép társadalmi és kulturális fölemelkedésén.
Megfordultam aztán – hányadszorra már! – az egykori „Müllerájban“, és ott, ahol az Astoriának címzett vendéglőben húzatta magának a fiatal nagyreményű poéta és zsurnaliszta, szívében – hogy is mondhatnám másként? – mindnyájunk azóta is közös, egymást testvérré fűző álmaival.
HAZATÉRVÉN egy könyv várt – Itóka naplójegyzetei –, mely minden sorával rárímel váradi Ady-látomásaimra. Micsoda életpálya ez az Itókáé is, maga a századelő, a század regénye! A készülő-érő forradalmak feszülnek és forronganak benne; tartalmai, fordulatai egy szenvedélyes regényíró tollára várnak. Hogyan lesz Otilia Marchisiu-ból előbb egy „jól szituált“ férfi mellett kötelességtudó feleség, s hogyan tör ki – mintha csak Ibsen írná sorsát – a „Babaházból“, s lesz belőle szabad ember és tudatos világjáró, aki nő létére (akkor!) bebarangolja a világot Port Saidtól egészen Jokohamáig! Hogyan kerül azután 1904-ben Párizsba, ismeri meg előbb Bölönit, majd Adyt (őtőle kapta becenevét, az Itókát). Életének ez a szakasza talán a legismertebb. Bölöni Az igazi Adyjából tudjuk, hogyan éltek Párizs művészi forgatagában, hogyan ismerkedtek meg többek között Brâncuşi-sal, akiről Bölöni annyi év után is úgy írt, mint „az egyetlen és páratlan“-ról. Hogyan lett a megtérült Nórából Anatole France titkárnője, de már azelőtt hogyan kötött ismeretséget Renoirral, Gauguinnel! Hogyan lesz azután immár Bölöni Sándornéból baloldali, majd kommunista harcos, az emigráció fáradhatatlan forradalmi munkása. Hogyan kerül ismét Budapestre 1920-ban, ahol letartóztatják és megjárja az ellenforradalmi börtönök minden vesszőfutását. De kiszabadul, s egy év múlva a Szenvedések könyvében számol be, talán elsőként, a fasizmus borzalmairól. Sok nyelvre lefordították az antifasiszta harcnak ezt az első dokumentumát. Ekkor már új írói névvel ír: Kémeri Sándor. Ebben a névválasztásban még mindig ott visszhangzik a lázadás a Babaház ellen.
A NAPLÓ maga csodálatos dokumentum, egy írói érzékenység s egy forradalmas lelkiismeret páratlan ötvözete.
Gyöngédség és harcosság ritka elegye.
Mit is idézzek belőle? Talán azt a minket különösen érintő néhány sort, egy régi emlék fölidézését 1943-ban, a megszállt Párizsban, amidőn egy szép piros muskátli láttán földereng az első világháború előtti Párizs, s annak gigászi vadonjában egy csendes szoba, ahol Itóka és barátnője, Kaffka Margit. Kuncz Aladár látogatását várják.
„Kuncz Aladár, a nyúlánk fiatal Dadi volt köztünk a legvirgoncabb, a pajkos ötletek kitalálója, megvalósítója. Kettőnk közt, ott az erkély vasrácsára könyökölve, a teliholdnak csókokat szórt. A szomszéd ház egy kiszögellő párkányán nagy fekete macska parázsló szemeivel szintén a holdat bámulta.“ Mondanom sem kell, hogy Dadi végül is odakúszott a párkányon a macskáig és megcirógatta. „Szegény drága Margit – folytatja Itóka –, akit fiatalon az 1914-es háború utáni fekete pestises influenza járványa ragadt el közülünk a fiacskájával együtt, 1918 őszén. És szegény drága Dadi, aki a «fekete macskától» A fekete kolostorig hosszú tövises utat tett meg.“
ÉS AZ ADYRÓL szóló följegyzések! Még ha az emlékek jórészt Bölöni szép könyvéből már ismertek is, az Itóka jegyzeteiben égöbb – a muskátlit idéző – színekben pompáznak. És a megszállott Párizs vergődő szívdobogásait egy elektrokardiogram hűségével rögzítő jegyzetek! És a mindegyre visszatérő gyöngéd sorok férjéről, Bölöni Györgyről… Ha elgondolom, abban a szerencsében volt részem, hogy a már öreg Bölöni Györggyel kétszer is találkozhattam! Akkor Itóka már nem élt. Egy levél s egy képeslap (ez utóbbi Párizsból) rejtezik leveles ládámban: Bölöni Györgytől hozta őket a posta. Minden kincset megvető, birtoklást gyűlölő tudatom erre a két levélre mégis büszke. Most elővettem őket és a képzettársítás hajtűkanyaros útjain újból látni véltem a váradi tavasz orgonáit, magnóliáit és felvöröslött előttem Itóka párizsi muskátlija is.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 18. számában, 1975. május 2-án.