TALÁLKOZÁSOK – szinte hihetetlennek tetszők –, sejtelmességük lévén valósabbá hitelesedő kézfogásaival és összeölelkezéseivel tele az, amit jobb szó híján hogyan is nevezhetünk másként, mint irodalom. Bizonyára azért oly hőkölően tétovázó az iménti mondat, mert amiről írni szeretnék, annak története van. Azzal is kellett volna kezdenem.
Nos, idén tavasszal Budapesten jártamban meglátogattam Réz Pált, a nálunk is jól ismert kitűnő irodalmárt, aki – de valóban – többek között a román irodalom egyik ihletett és avatott fordítója. Már búcsúzkodtunk, amikor – némileg irigykedve – odapislantván az előszobájában is tömötten roskadozó könyvespolcaira, a házigazda elértette pillantásomat, felnyúlt az egyik polcra és kezembe nyomott egy könyvet: „Ez a tied” – mondta, de a feleségemre nézett, ki német anyanyelvű s így mintegy jelezte, hogy a könyv nem az én, hanem az ő nyelvén íródott. Címlapján egy elálló fülű, sörtehajú, delejes szuggesztivitással ránk pillantó fiatalember fényképe fölött ez állt: Klaus Wagenbach – Franz Kafka. Eine Biographie seiner Jugend (vagyis: K. W. Franz Kafka ifjúságának életrajza). Megköszöntük, szevasztok, hazamentünk a szállodánkba.
MÁSNAP hazautaztunk, a könyv ott lapult bőröndünkben. Tudtuk, hogy szennyesünk tömkelegébe száműzve ritka kincset hoztunk haza. Klaus Wagenbach könyve ugyanis a Kafka-irodalom egyik alapvető műve. Hogy ennek a több közkönyvtárat kitevő irodalomnak jó része divatos szőrszálhasogatás, azt az értelmes emberek szervezetlen szakszervezetének tagjaiként mi kettőn is tudtuk. Ám azt is, hogy az a sárgacsillag-színű könyv, amelyet ajándékba kaptunk, hivalkodó nyavalygásokat megcáfoló józan irodalmi oknyomozás, amely Kafka művének komoran tündöklő értékeit az író gyermekkorának és ifjúságának tárgyszerűen ellenőrizhető tényeivel magyarázza-indokolja. Tudtuk, mivelhogy a Kafka-irodalomról szóló irodalom (istenem, ilyen is van!) egyöntetűen ezt hangoztatja. És hazaérvén, a könyvet elolvasván, oldódó szorongással vallottuk meg egymásnak, hogy az irodalomról szóló irodalmat értékelő irodalomnak (ilyen bonyolultak lettünk) igaza van.
Igen ám, de annak, hogy ezt a könyvet Klaus Wagenbach írta, számomra megint csak története van. Wagenbachot ugyanis mi ismertük. Könyvei hamarabb jutottak el hozzánk, mint az a könyv (ha nem tévedek, az egyetlen), amit írt. A szerző ugyanis időközben nyugat-berlini székhellyel könyvkiadót alapított, mely az egész másik, nyugati német föld legradikálisabb, egyértelműen baloldali könyvkiadó vállalata: Peter Weiss, Erich Fried, Günter Grass, Wolf Biermann, Gunter Kunert, Stephan Hermlin és sok más, fiatal szerző könyvének sárkányeresztője. Kifogástalan tipografikájú sorozatai a legolcsóbbak a könyvpiacon. Az ő szerkesztésében jelenik meg évente a mai német nyelvű szépirodalom legigényesebb antológiája, a Tintenfisch (Tintahal). Ő adja ki Enzensberger baloldali következetességgel szerkesztett szociológiai és politológiai folyóiratát, a Kursbuchot (Menetrend). Hanem a kiadásában megjelenő könyvein túl, őt magát is megismertük.
„ZORD IDŐ VOLT – mondja Poe nyomán Kosztolányi A holló fordításában –, bús december”, ezerkilencszázhatvankilencet írt a naptár, Nyugat-Berlint jégfalaival körülölelte a csikorgó tél, amikor bekopogtattunk a Wagenbach kiadóhoz. Már az előszobában, a fogason lógó gyermekholmikból, no meg a közelgő ebédidőre valló ételszagokból tüstént kitetszett, hogy a kiadó székhelyén járván egyben lakásának küszöbét is átléptük. Itt azután megtudtuk, hogy két munkatársával szerkeszti-intézi-szervezi az egész „üzletet”, mely csodák-csodája, még hasznot is hajt, amiből a három munkatárs szigorúan csak a családi helyzete által indokolt nagyságrendű fizetés erejéig részesedik, a maradék összeggel a reklámhálózatot bővítik, fedezik az emelkedő papír- és nyomdaköltségeket, hogy ne kelljen könyveik árát felemelniük. Az alacsony, izgékony és szúrós szemű „tulaj”, aki édesapja bélyeggyűjteményének eladásával tett szert a kiadáshoz szükséges alaptőkére, nem fogadott meleg rokonszenvvel, bizonyára a Jenaer Strassén is üvöltő csikasz téli szelek okán, no meg rokonszenvesnek lenni csak a filmcsillagoknak kötelező. Könyveivel azért megajándékozott. De nem az övével, noha mi azt szerettük volna, hiába, neki a sajátjából már csak egyetlen példánya volt. Sebaj, ami nem sikerült Nyugat-Berlinben, ölünkbe pottyant Budapesten. Hajdanában úgy szólt az intelem, hogy járt utat a járatlanért el ne hagyj, manapság viszont a hajtűkanyarokban kapjuk meg azt, amiért a kitaposott utakon hiába kapkodunk.
A KAFKA IFJÚKORÁRÓL szóló életrajz függelékében Wagenbach közli a prágai Óvárosi téren üzletet tartó, egyébként köztiszteletnek örvendő nagykereskedő fia könyvtárának címjegyzékét. Ennek – nyilván az ábécé megdönthetetlenül demokratikus elvei okán – vezető helyén a következők olvashatók: Ady, Andreas, Auf neuen Gewässern. Eine Auswahl. Übersetzt von Zoltán Franyó und Heinrich Gerhold. Leipzig–Wien–Zürich, 1921. (Vagyis: Ady Endre, Új vizeken járok. Válogatás. Fordította stb.) Az évszámon elgondolkozhatunk. Ady már három éve halott, három év múlva Kafkát elviszi a tüdőbaj. Kísértetes és kísértő találkozás! Képzeletünket vakmerő társításokra serkentő. Ám – s ez a legnagyobb kísértés – ne mondjunk-e le a képzelet fenséges játékjogairól? Hiszen 1921 és 1924 között Kafka már nagybeteg, a halál pitvarában – nyugodt lélekkel fogalmazhatunk adysan –: vajon talált-e még erőt magában ismeretlen költők verseinek olvasásához? De vajon ismeretlen volt-e számára Ady? Leveleiből, naplójából, a róla szóló emlékezésekből tudjuk, hogy a vérét csapoló végzetes köhögési rohamok közötti szélcsendes pillanatokban mindent elolvasott, ami a kezébe került. S akkor miért éppen azt a könyvet ne ütötte volna fel, amelyet megvásárolt? Vagy ajándékba kapott? Esetleg dedikációval. Talán valamelyik bécsi íróbarátjától, talán – bokrosodik meg a képzelet – maga Hatvany Lajos küldte neki bécsi emigrációjából, aki a német Ady-kötet szerkesztője, részben társfordítója, utószóírója és természetesen anyagi támogatója volt. (Noha tudomásom szerint a Hatvany és Kafka közötti kapcsolatról nincs ezidáig semmiféle adatunk, érdemes lenne utánanézni a dolognak a Hatvany- és a Kafka-archívumban.) Egyszóval nincs semmi okunk feltételezni, hogy Kafka ne olvasott volna bele Ady verseskötetébe. Annál bizonyosabbak lehetünk, mivel éppen a Hatvany-nyomon elindulva perdöntő adatra bukkanunk. A Levelek Hatvany Lajoshoz (Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1967) című fokos gyűjtemény 421-es számú levelét Franz Werfel írta, aki Bécsből arra kéri az akkorra már hazatért Hatvany-t, hogy segítsen dr. Robert Klopstock híres tüdősebészen, ki Németországot elhagyni kényszerülvén, Budapesten szeretné megvetni lábát. Egymondatos utóiratában Werfel megjegyzi: „Klopstock egyébként legjobb barátja Franz Kafkának, a költőnek.” A levél keltezése szerint 1935-öt írunk, Kafka tehát tizenegy éve halott… A kötetvégi jegyzet azonban mindent tisztáz: „Klopstock Róbert dombóvári születésű magyar orvos volt; évekig dolgozott Prágában, ahol ismeretséget kötött Franz Kafkával, akinek Ady-verseket fordított németre, majd Berlinbe költözött, ahonnan Hitler hatalomra jutása után visszatért Magyarországra; innen Amerikába emigrált.” Világos tehát, hogy Kafka a dr. Klopstock – ki nyilván orvosaként vált barátjává – közvetítésével szerzett Ady-élményétől serkentve igenis felütötte, sőt végig is olvasta a németre fordított Ady-verseket. (Tudni kellene, megírta-e Klopstock doktor a Kafkáról szóló emlékeit! De honnan?!) Persze, igaz, az Ady-élmény jóval megelőzi a német Ady-kötet megjelenését s nyilván ismét igaz, hogy ekkorra a költőt betegsége már a halál rokonává sápasztotta. De szellemi erején és érdeklődésén nem fogott a kór.
MÉG EGY KITÉRŐ árán – de ez legyen az utolsó! – hadd próbálom meg ezt érzékletesen bizonyítani. Most jelent meg Gustav Janouch (1897–1968) prágai német író Gespräche mit Kafka (Beszélgetések Kafkával) című könyve a Gondolat Kiadónál magyar fordításban. Néhány évvel ezelőtt egy éjszakára kölcsön kaptam az eredeti német kiadást, futó lapozgatása és szemlélgetése közben azonban nem figyeltem föl a következő mozzanatra: „Kafka kihúzta íróasztalfiókját és elővett egy újságot. A Kmen IV. évfolyamának 21. száma volt. Odatette elém. Azt mondta: – Az első oldalon van négy vers. Az egyik különösen megindító. A címe Pokora – Alázat. Elolvastam a verset: »és végül összezsugorodom én: legkisebb leszek a föld színén. Kora reggel a nyári mezőn A legapróbb virágért kinyújtom a kezem, Arcom suttogva mögé rejthetem: Ó, gyermekem, se cipőd, se ruhád. Fénylő harmatcseppel mégis terád támasztja kezét az ég – Össze ne dőljön: te tartod Óriás épületét.« – Csodálatos költészet – suttogtam. – Igen – mondta Kafka is – ez a költészet – igazság: a szeretet és a barátság szóköntösében.” Nos, a Kmen nyilván cseh folyóirat volt, a nagybeteg Kafka – 1921-ben játszódik a fentebb idézett jelenet –, ki egyébként köztudottan jól beszélt csehül, nemcsak az anyanyelvén megjelenő irodalmat olvassa rendszeresen, hanem – a romló test fölött diadalmaskodó értelem mindent kompenzáló erejének tudatában – fölfigyel a legfiatalabb cseh költők soraira is. A vers szerzője ugyanis Jiři Wolker, aki akkor huszonegy éves. Három év múlva, akárcsak Kafka, halott. Vele is a tüdőbaj végez. Hanem Wolkerről később még szó esik. Most azonban vissza a német Ady-kötethez! Mondott, mondhatott-e még valamit neki, föltételezhetően első Ady-élménye után ez a kötet? Föl kellett ismernie Adyban, már orvos barátja minden bizonyság szerint szabadon hevenyészett s élő szavú fordításai hallattán is a rokon lelket, a más vérmérsékletű, más sorsú, de mégis testvérét az elidegenedés fölpanaszlásában. A rokoni együvétartozásnak ezt az érzését az Ady-könyv csak megerősíthette benne. Hiszen egyikük se volt „sem rokona, sem ismerőse” senkinek, s az egyik saját szavaiként éppúgy mondhatta volna, akárcsak a másik: „Lennék valakié” (ezzel a verssel nyit ugyanis a német kötet).
Ám Ady költészete egyébként is tele az elidegenedés lírai sejtelmeivel és látomásaival, az embertelenné alázott emberi sors elleni lázadással, s mindennek óhatatlanul át kellett sütnie mind az orvosbarát rögtönzött, mind a kötet fordítóinak mívesen igényes, formahűségre törekvő versfordításain. S ha az Ady-szerető tüdőorvos, valamint a bécsi Ady-kötet véletlenül bukkant is föl Kafka életében, e véletlenek is a két költőóriás rokonságának szálait szövik. E találkozások azt a mély összefüggést és a jelenségek egymásba átcsapásának azt a benső dialektikáját is kivallják, ami idestova jó évszázada az ember elidegenedésének költőit az ember felszabadulása költőinek szövetségesévé rokonítja. Hogy Ady eljutott az elidegenedés fölmutatásától az elidegenedés tagadásáig, vagyis a forradalomig, s Kafka nem, ez önmaga külön vizsgálatot igényel, melynek következtetései azonban semmiképpen sem torkollhatnak oda, hogy szövetségük – a magányosságra ítélt költők és a forradalom emberszabadító erejére rálelő költők szövetsége általában – nem valóságos, azaz hogy valóságosságát, ha eddig is pedzette, nem fogja végérvényes tudományossággal bizonyítani az irodalomtörténet.
Az talán járulékos adalék, de korántsem mellőzhető, s a tetejében filológiailag is tárgyszerű, hogy Kafka szellemi világában 1921-ben ismét fölbukkan Ady, akiről időközben meg kellett tudnia, hogy a halál rokonaként bár, de frigyre lépett a szocialista forradalommal, s már fölbukkant Jiři Wolker, aki éppen akkortájt szakít idillikus világlátásával és csatlakozik a forradalmi költészethez. Jóllehet Kafka egy ilyen idillien panteisztikus szeretetet sugárzó Wolker-versre figyelt föl, mi tudva tudjuk, hogyan vezet nem is oly rejtett út ettől a verstől az Arc az üveg mögött-ig, vagyis az elidegenedés elleni védekezéstől az elidegenedés elleni harcig. Ez utóbbi Wolker-verset egyébként József Attila fordította. Közölni pedig Gaál Gábor közölte a Korunkban. És ezzel a kör mintha mindent átfogóan, immár minket is vonzterébe rántva, nyugodtan bezáródna.
GAÁL GÁBORNAK azonban egyéb sugárszerep is jut a kézfogások e csillagrendszerében. A német Ady-könyv szerkesztésekor ő ugyanis nemcsak Hatvany Lajos bécsi köréhez tartozik, de mint életrajzírója, Tóth Sándor dokumentumokra támaszkodva állítja (G. G., Kriterion, 1971), annak magántitkára is. Talajtalan-e, minden valószerűségtől elrugaszkodott-e a képzelet, amidőn ott látja Hatvány körül a fiatal Gaál Gábort az Ady-könyv születésénél bábáskodni? Hanem az már nem a múltba visszasejtések játéka, hogy erről az Ady-kötetről Gaál Gábor írta alighanem az első, tanulmánnyal felérő recenziót, mely nem kevesebb mint öt folytatásban jelent meg a bécsi Jövőben, még a könyv megjelenésének esztendejében. Mely írás, a kirajzolódó, marxistán hiteles Ady-képen túl – divatszóval élve – a műközpontú műfordítás-bírálat maiglan párját ritkító remeklése. (l. Gaál Gábor, Válogatott írások, I. kötet. Irodalmi Könyvkiadó, 1964). A folytatásokban közölt írás ötödik része mintegy hat hónappal később jelent meg, mint az előző négy. Nem a kritikus hibájából. Az ötödik rész lapalji jegyzetéből megtudjuk: „Most, hogy a bírói zár alatt volt könyvet föloldották és az ismét forgalomba került, közöljük a német Ady-könyvet ismertető írások befejezőjét.”
Ezzel zárul bár a kör, ezzel a mementóval, a zár alá helyezett Ady-versek figyelmeztető rémképével, egyben a legendakör is, amelyet megközelítőleg is körüljárni egy mai szerző véletlenül ajándékba kapott könyve indított. De már nem véletlen ajándék maga a német Ady-könyv, amelyet apámtól kaptam, még amikor a szárnyai és könyvespolcai alatt éltem abban a városban, ahol ma is él, Temesvárott. Fél órányira a szülői háztól, a Mehalai úton lakik Franyó Zoltán, a mondakör hősei közül az egyetlen, ki még itt él köztünk: a bécsi Ady-könyv egyik fordítója. S hogy immár a szomszédba, honos közelünkbe futnak össze a történet szálai, itt az ideje pontot tenni a végére.
U. I. A találkozások e csillagrendszerében a magam véletleneinek iránytűje szerint tájékozódva – nyilván esendőségem és járatlanságom okán is – csak bolyongásaim hitem szerinti végére jutva fordultam Kafka leveleihez. Ahol is Ady és Kafka szellemi találkozásának minden kérdőjelét fölkiáltójellé változtató bizonyosságára leltem. De erről legközelebb.
Megjelent A Hét III. évfolyama 23. számában, 1972. június 9-én.
