A Sors és jelkép margójára
Kolozsvár, augusztus 10. Már a röptéren föl akarom hívni Bukarestet, tegnap késő este ugyan még egyszer beszéltem Annával, mondta, hogy Jóska határozottan jobban van, a szondát kivették a nyelőcsőből, már nyel tehát, és a vérzés szinte teljességgel megszűnt. Mégis nyugtalan vagyok, lehet, túlzottan ügyködöm magamban némi lelkifurdalások csillapítása okán. Mindegy. Amúgy is üres az automata telefon fülkéje, a készüléket leszerelték, most jut eszembe, hogy már tavaly nyáron is a csupasz, kilyuggatott fal meredt rám, amikor Temesvárra akartam megtelefonálni büszkén, hogy Vera sikeresen fölvételizett. Így hát nem telefonálok, beülök a buszba. Szamosfalván, mint látom, a helyzet változatlan. Kolozsvár is a régi, tizenegy hónapi távollét után honosabb, mint valaha is. A reggeli friss fényekben Mátyás nyugdíjas hadvezérként immár a munkába sietőket szemléli érclován rugtatva. A Szent Mihály templom órája régi jó szokása szerint öt percet késik.
De. 10 óra. A Korunknál mindenki Méliusz iránt érdeklődik. A jó hírek gyorsabban csillapítanak, mint az idegnyugtatók. E. előveszi a Sors és jelkép-hez írott jegyzeteit. Beleolvasok M. P. cikkébe a friss Utunk első oldalán: egy esszé sorsa stb. Nehéz nekem most „irodalomcentrikusnak” lennem. Egy ember sorsáról van szó, egy kissé az emberi sorsról, annak egyik törvényszerű, makacsul megismétlődő szakaszáról: a harcról a halállal. Tárgyszerűbben és jelképtelen csupaszságában ez a harc el sem képzelhető: állandó belső vérzés, vérátömlesztések, táplálkozás művi úton. Sors ez? Talán sorsszerű, mert elkerülhetetlenül és elodázhatatlanul emberi. De Malraux-nál a condition sors is, föltétel is, körülmény is, mindaz, ami kiméretett az emberre, és mindez, ami arra készteti, hogy föllázadjon az ellen, ami kiméretett rá. Vajon Jóska, az örök rebellis mint lázadozik most, mint csillapítja lázait, szabályozza érverését, működteti ütemesen szívét és tüdejét? Lehetetlen, hogy ne tudná, mekkora bajban van. Ám jobb szövetségesre kifogni a végső cselekvésképtelenségre ítélő halálon orvosok alig lelhetnek másban, mint benne… Megjön Gy. és K. és F. és R. – egy régóta esedékes és szükséges Gaál Gábor-emlékház lehetőségeiről beszélgetünk.
Du. 4 óra. Szállodaszobám éjjeliszekrényén a Sors és jelkép. Az utószót már elolvastam, és rámdermedt tőle ifjúságom minden hava. Az első kiadást még akkor olvastam, meg is van a könyvtáramban, írni szerettem volna a könyvről, de érzem, sohase készül el a cikk. Pedig az ajánlóban említett M. Klárit és M. Pétert elég jól ismertem. Mi közük van a könyvhöz? Ezt kellene megírnom. De most már nem róluk van szó, nem az ő tragédiájukról, hanem… De hiszen a hírek jók! Maga a könyv, így átdolgozott változatában is, a gyermekkorom tükre, pontosabban a serdülőkoromé. Tele egykori dél-erdélyi lidércálmaimmal. A sorsom könyve, az elnyomatásom keserűségeinek indulattára. Ezt kellene megírnom. És azóta úgy hozta a sors, hogy egyben-másban együtt lehettem a szerzővel nemzetiségi munkáiban, bajvívásaiban, ismét osztozhattam indulataiban és egyszer-másszor örömeiben is. Ezt is meg kellene írnom. De engem most az érverése érdekel, s hogy sikerült-e a nehéz években szerzett hepatitisei utóhatásaként megindult belső vérzést valóban végleg megállítani.
Megyek telefonálni.
Du. 6 óra. Fölhívom Annát, mondja, hogy ismét baj van, megindult újból a vérzés. Hangja meg se rezzen, de mégis érzem, hogy nyugalmában több a kiáltás, mint a magára erőszakolt fegyelem. Megpróbálok az írószövetséggel beszélni, persze ebben az órában már nincs ott senki. Fölhívom a lakást, A. is mindent tud, mondom, maradjon kapcsolatban Annával, ha valamire szüksége lenne… De hiszen mire is lehetne szüksége? Fölmegyek a Colába, beszélgetünk erről-arról, Jóskáról is, ború és derű keveredik, kissé idegesítőn. Ismét telefonálok Annának, semmi újság; hívjam később, most megy a kórházba. Kilenckor megint hívom, hihetetlen, mintha jobbra fordult volna minden, a vérzés valamivel alábbhagyott. Várjunk reggelig. T. rohan a szállóba, ő is beszélt, homlokráncai mintha megtízszereződtek volna. Este Sz.-éknél vagyunk, vermutot töltenek, alig egy fél pohártól rosszul leszek, de nyelem a nyálam, mint gyerek a könnyeit.
Augusztus 11., reggel 7 óra. Koránkelő szokásom áldozataként keringek a főtéren, hogy nyisson már a tejcsárda, mert amíg nem eszem egy falatot… Végre nyit. Utána bemegyek a Szent Mihály templomba, a reggeli misének éppen vége.
A hívők elég szép számban gyűltek össze ma reggel. Jó kétharmaduk gyászruhában. Bajban fordul leginkább a hívő Urához. És mi – a mi urunkhoz? Ki a mi urunk? Kihez forduljunk, ha bajban vagyunk, ha társunk veszélyben? A hiten túl és innen, a mi urunk: az értelem. A túlvilágon innen a mi támaszunk: a közösség. Járom körbe a főteret. Egyszer, kétszer… Nem könnyű szeretni; a közösség egyéneit a vonzás és taszítás erőköreiben érzékeli: egyszerre vonja magához és tolja el magától őket. Az Úr mindenkit szeret és mindenkinek megbocsát, a közösség mérlegel, gondolkozik, latolgat, ítélkezik, néha hamar, néha tévesen – ebből elég! Ácsorgok a könyvesbolt kirakata előtt. Egyszer Kurkó Gyárfással álltam itt, és vele együtt lestem, hogyan rakják ki a harisnyában csúszkáló kisasszonyok a Nehéz kenyeret a kirakatba. Jóskával is itt a sarkon találkoztam jó huszonöt esztendeje, azt mondta, ki kellene menni valamelyik gép- és traktorállomásra, ott élni vagy egy fél esztendőt.
Emlékezni – azt tudunk! Avagy öltsünk mégis gyászruhát? Rovom tovább a főteret. Civilben.
D. e. 11 óra. Hol van Gaál, hol Asztalos, Balla Karcsi, Kisbenke Gyurka, Földes Laci, Dimény Pista, Barta Gabi? És hol van szegény Kurkó? Az Utunknál elkérem Méliusz az Évkönyv számára küldött írásának gépirati másolatát. Belepillantok, így kezdődik: „Azután eltemettek…” Fiatalok – észre se vettem mindmáig, hogy magam is megöregedtem –, szabad a pálya! (Még egyszer fölhívom Annát: Jóska jobban van, a vérzés elállt.)
Bukarest, augusztus 12, de. 10 óra. A reptérről egyenest Annához megyek. A jó híreket szürcsölve iszom a kávét. Az új lakásban rám mosolyognak a régről ismert dolgok, a Dési Huber-képek, a Tihanyi-rajzok, a Szolnay-portré és a Bencsik Jancsi ecsete révén újjászületett bútorok. Szolid virágokat festett rájuk, az egyikre pedig a kegyetlen figyelmeztetést: „Aki dudás akar lenni…” Annyi pokol után, most még egy, talán a leginkább dudafújtató. Később fölhívom a a kórház igazgatóját, közli a mai konzílium következtetéseit: komoly remény a javulásra. Remény, teszi hozzá, de igen komoly. Mindig is tudtam, hogy remény és bizonyosság egy mást kiegészítő fogalmak.
Déli 12 óra. Nyugodjunk meg – mondom A.-nak, de persze mindenekelőtt magamnak. Hagyjuk a lelkifurdalást, teszem hozzá immár hangtalanul. Mi okom is lenne rá? Mert sokszor vitatkoztam és veszekedtem Jóskával? Mert nem adtam neki mindig igazat, mert nem adott nekem mindig igazat? De hiszen nem is a lelkiismeret nem hagy nyugodni, hanem a veszélyérzet, hogy elveszthetném az elvbarátomat, a mindig sarkító, végletes vitapartneremet, akit – ó, én önző állat! – megszoktam. És bizonyára fárasztó lenne most öregedőn új edzőtársra lelnem. Bánom is én, vállalom az önzés bűnét, csak gyógyuljon meg! Anna mondta, hogy Sz. azt telefonálta Kolozsvárról: erről nem volt szó.
Augusztus 13. A reményt igazolják a fejlemények. Csak a bélműködés nem akar megindulni.
Augusztus 14. Mint tegnap.
Augusztus 15. Még mindig nem indult meg a bélműködés. Micsoda marhaság, hogy akár életről, akár halálról van szó, mindig a szívre gondolunk. Végül is rajtuk múlhat minden: a belek alagútjain. A kisgyereket tehát okkal szoktatják arra, hogy rendszeresen székeljen. A test nem ismer főbb vagy alárendelt szerveket. E demokratizmus önmagában véve megnyugtató, de lám a törvény ellenünk fordul: a beteg szíve kitűnő, kibírta az operációt, az érvelés normális, a vérnyomás szintén, csak a… Hátha ma mégis megindul.
Augusztus 16, este 9 óra. KE.-nél és KJ.-nél ülünk, az asszonyok valami kirakós kártyajátékkal ütik agyon az időt, mi, férfiak, beszélgetünk. K. J. megvette az új regényszenzációt, és unja. Kérdem tőle, szabad-e a kritikusnak unatkoznia? Vagy az orvosnak, ha az eset nem elég érdekes, izgalmas? Fölhívjuk Annát, semmi újság, egyébként nem sokra vártam, délben nála jártam és az ikertelefonon hallottam, amint a kórház egyik orvosnője beszámolt a fejleményekről. Sajnos, noha már-már úgy látszott, hogy megindul valami, végül is semmi…
Röntgenfelvételeket készítettek, megint konzílium lesz, el kell dönteniük, várnak-e még vagy ismét műtik. Tizenkét napon belül immár másodszor. Kibírja-e vajon a hatvannégy év óta szorgalmasan kopó szervezet, melynek többek között oly külön-terhelésekkel is meg kellett birkóznia, mint a második világháború és annyi más baj? Végtére is az efféle betegségek egy élet negatív summái. Ha a pozitív oszlopsor summáját szembe lehetne ilyenkor szegezni a negatívval, akkor talán… De általában nem a jó szegül szembe a rosszal és nem a fehér a feketével, hanem árnyalatok elegye az árnyalatok elegyével. És valószínűleg minden azon múlik, melyik árnyalatelegy életképesebb, átütőbb erejű, melyik válik a válságos állapotban meghatározóvá.
Augusztus 17., de. 10 óra. Anna telefonál a Szövetségbe; valahova elhívtak, kollégáim mondják, ahogy belépek az ajtón. Eddig mindig én hívtam, vajon most mi késztethette arra, hogy ő csengessen? A jó hír és a rossz fordulat közötti senkiföldjén topogva tárcsázom a számot. Foglalt. Ki győzött? Melyik árnyalatelegy? Ötödszöri próbálkozásomra végre nem a vészdudához hasonló jel válaszol, hanem Anna emberi hangja. Tehát mégis: a szervezet működésre késztette a belső vérzés, a sebészeti beavatkozás okán elzáródó alagutakat. Annyi más próbálkozás után, a népi medicinára támaszkodva, némi káposztalé segítségével. Jó tudni, nem elég tehát csak antibiotikumokat kéznél tartani. Egyébként tegnap kiírtam a Sors és jelkép-ből az utazás szellemi partnereit: köztük van Petőfi, Ady, Kosztolányi, Kazinczy, Varga Katalin, Avram Iancu, Bethlen Gábor, Krúdy, Körösi Csoma Sándor, Nagy István, Kuncz Aladár és mindenütt Gaál Gábor, és persze végigcammog az oldalakon Móricz Zsiga bácsi is, föllobban József Attila arca és Radnótié, a kortársaké, Illyés Gyuláé, Tamási Ároné, Fábri Zoltáné, Beniucé, Bogzáé, emlékként lebben Proust, szorongásaival földereng Kafka, szivarfüstökből fölbukkan Brecht.
Korántsem teljes a lajstrom. Nos, ők az őrszellemek, ők nem segítettek-e ott a betegágy körül? A szondákat, ágytálakat, vérátömlesztőgépeket, tamponokat, fecskendőket, sebészkéseket ki kezelte, cserélte, tisztította, működtette? A káposztalé kinek jutott eszébe? Brecht olvasó munkása történelemkönyveket bújva mindegyre hasonlókat kérdezett: és ki főzte az ebédet?
A jelképek egy időre letűntek a színről, maradt a sors. Vele pedig az orvosok, az ápolónők, a műtősök, a laboránsokés a szakácsnők keltek birokra. Most, hogy ismét az életé a szó, visszatérhetnek a jelképek is. Nem bántom őket, nekem is testvéreim. De élet-halál ügyeiben az emberi munkamegosztás törvényei szerint néha a névteleneké a döntő szó. Azé, akinek eszébe jut a káposztalé. Amiért még lábjegyzet sem jár az irodalomtörténetben.
Du. 6 óra. A jó hírek makacsul tartják magukat. A Hét friss számában olvasom Fodor József emlékezéseit. Írja, hogy Méliusz ott bábáskodott költészetének sorsfordulójánál. Rég volt, talán igaz se volt. Ez is majdnem hogy irodalomtörténeti jegyzet lett. A könyv utószavában, a Kései visszapillantásban, a szerző maga is eljátszadozik azzal a gondolattal, mennyivel könnyebb lenne, ha könyve második kiadására a mai olvasó immár az utókor nevében pillanthatna vissza. Nem így történt, noha a betegség a tréfát szinte komolyra fordította…
Nem, most már bizonyos, a Sors és jelképről nem írok cikket. Én most már a félbehagyott munkák befejezését várom, a Horace Cockery-t, a Reiter Róbert expresszionista verseihez írt tanulmányt, a „szabálytalan műfajú” párizsi könyvet, mindazt, ami befejezésre vár a dolgozószoba hatalmas asztala – gyerekkoromban ilyet álmodtam magamnak gombfocizáshoz – mögött a polcokon púposodó kéziratok közül. A Sors és jelkép egy darabkája az én életemnek is, ettől még írhattam volna róla, de most egy véres csatának vörös zászlajaként lobog vörös borítólapjával, nem könyv immár, amit esztétikai vagy egyéb kategóriákkal fölmérhetek, hanem…
Most lemegyek szépen az illúziók kávéházába és kérek egy feketét. Aztán meg odaszólok majd, főúr, mondom: főurunk: értelem, mondom majd: főúr, fizetek!
Megjelent A Hét IV. évfolyama 35. számában, 1973. augusztus 31-én.
