1973. szeptember 16. Most már egészen bizonyos, Allende nem lett öngyilkos, hanem – hogyan is történhetett volna másként? – megölték. Elesett a Moneda ostromában, fegyveresen szembeszállva az ellenforradalommal. Az utolsó pillanatban, mi maradt volna más, mint a fegyver? Megölték a nyomorultak, akiket – bizony Voltaire-nek volt igaza – agyon kellett volna taposni…
Regis Debray hosszasan beszélgetett Allendével, s e beszélgetésből könyv kerekedett. (The Chilean Revolution, Conversation with Allende; Vintage Books, 1971.) Debray zárókérdése a következő: „Chile tapasztalata alapján, a nép győzelmével mögötted, hogyan látod Latin-Amerika jövőjét?” Allende válasza: „Győzelem vagy nem győzelem, én mindig ugyanazt mondtam. Latin-Amerika működő tűzhányó. A nép élőhalott állapota nem tarthat örökké. Jól tudod, a földrészen 120 millió félanalfabéta és írástudatlan él; jól tudod, a lakáshiány 19 millióra rúg; a lakosok 70 százaléka rosszul táplálkozik. (…) Latin-Amerika népeinek nem marad más választásuk, mint a harc – minden nemzetnek a maga helyzetéből kiindulva – de harcolnia kell. (…)
Egy napon majd Latin-Amerika megszólal, s e hangot meghallják majd és tisztelni fogják, mert azok hangja lesz, akik önnön sorsuk urai.” Valóban: győzelem vagy nem győzelem – hát hogyan ne tudta volna, hogyan ne vállalta volna a vereséget is? Túl nagy volt a tét ahhoz, hogy ne vállalta volna.
Szeptember 17. Amerikában tartózkodásunkkor fölcsillant a remény, hogy lejutunk a déli földrészre is, meghívtak távoli argentínai rokonaim, és mi úgy terveztük, hogy megtakarított pénzünkből „átugrunk” Chilébe is. De az egész vízbeesett, a rokonok visszaszívták a meghívást, így hát nem láthattam saját szememmel a nagy küzdelmet.
Mivel? A lehetetlennel? Nem. A mindig is megalapozott lehetőséggel… Szegény Neruda! Másodszor szemtanúja annak, mint nyakazza le a reakció az álmait.
Először Spanyolországban, most pedig saját hazájában. S a két esemény közötti majd nem negyven esztendő!… Allende névtelen sírja a vesztett csata jelképe marad. De a forradalom erkölcsi győzelme Chilében elvitathatatlan. Ne legyintsünk! Vagy bánom is én: legyintsünk, ám Adornónak – aki igazán nem volt forradalmár – mégis igaza van, amikor azt állítja, hogy különbséget kell tenni aközött, ami az emberben valóban emberi, és ami nem egyéb, mint az elnyomott állati. A forradalom felsőbbrendűsége, erkölcsi nemessége éppen abban testesül meg, hogy elméletével és gyakorlatával – óhatatlan hibái és tévedései ellenére is – szüntelenül ennek a valóban emberinek a valóra váltásán fáradozik. Nyugodj hát békében és mégis békétlenül, Salvador! Neked, nektek nem sikerült, a csata elveszett, az ügy maga nem bukik meg soha!… Pátoszaimtól ismét kissé viszolyogva kitekintek az ablakon.
Az éjszaka már hűvös volt, az ablakom előtt a jegenyék hullatják levelüket. Mennyi maradt még e nyárból? Nem hiszek a csillagok járásának összefüggéseiben az emberi sorsok alakulásával, az évszakok változásának különös sorsfordító erejében sem. Csak annyit tudok, hogy az embert néha nagy bajok érik, elveszti barátait, vereséget szenvednek azok, akikkel a szíve mélyéből rokonszenvez. Jön a tél, de az csak tetszhalál, jönnek a fiatalok, az apályt fölváltja az ár, forognak az évszakok és a csillagok.
Szeptember 18. Allende halála több e nyárutói veszteséglista záró tételénél, és az élettani törvényszerűségeken túl a társadalmiakat hozza ismét homloktérbe. Lenin lángelméjű észlelete, miszerint könnyebb a hatalmat megszerezni, mint meg tartani, s hogy éppen meghódítása után kezdődik a forradalom igazi hivatása, továbbra is a forradalom ábécéje marad… A forradalom hosszú lejáratú harc egy többezer éven át kialakult társadalmi létvitel ellen. Aki ezt a hosszú lejáratot nem érti vagy nem vállalja, az nem rendelkezik a modern forradalmár alapvető vonásával: a szenvedélybe oltott türelemmel.
… Azt álmodtam: idegen városban járok, az utcán csupa hulla, levágott kezek, lábak, fejek hevernek szerteszét. A csatornák lefolyói nyitva, onnan húzzák ki a hullákat, valaki ismeretlen nyelvet beszélésén mégis értem, elmagyarázza, hogy lenn a csatornákban folytak a harcok…. Szinte megfeledkeztem róla, még szeptember 15-én megérkezett hozzánk látogatóba Kizsima Hazsime japán író, akivel hét hónapig voltunk együtt Amerikában. Bratislavába hívták meg egy gyermekkönyv-illusztráció biennáléjának zsűrijébe, mert barátunk kitűnő gyermekkönyvek szerzője is. Onnan Pestre ment, ahol találkozott Szabó Magdával és Szobotka Tiborral, akik szintén „amerikás” társaink voltak. Jó hírekkel érkezett, Tibor meggyógyult, őt legutóbb egy New York-i kórházban láttuk tavaly decemberben, súlyos szívinfarktus lilára lábadozón. Így hát Tibort is e nyár pozitív végösszegéhez írhatom Méliusszal együtt, nem megnyugtatásul, csak ragaszkodván a tárgyilagossághoz. Aki időt nyer, életet nyer, mondták a régiek, s e csinos közhely alighanem maga az igazság…
A mai lapokban megjelent az InterPress Service jelentése Allende halálának körülményeiről. Eszerint tehát utolsó szavai ezek lehettek: „… én nem adom meg magam.” Debray könyvében van egy jegyzet, mely Allende egy régebbi esetéről számol be. 1968 februárjában öt bolíviai gerillaharcos, az utolsó öt, aki megmaradt Che Guevara kis seregéből, átlépte a chilei határt. Ezernégyszáz kilométert gyalogoltak éhen-szomjan, űzetetten. A chilei baloldal azonnal megmozdult, hogy politikai menedékjogot szerezzen nekik, persze a harc élén Allende állt, aki akkor a szenátus elnöke volt. Így érhették el, hogy ha menedékjogot nem is tudtak szerezni nekik, de az akkori chilei kormány beleegyezett, hogy szabadon elhagyhassák az országot. Allende viszont a biztonságuk szavatolása okán elérte azt is, hogy maga kísérhesse el őket repülőn a Húsvét-szigetekre, onnan Tahitiba, hogy azután az ötök európai kerülővel végül is kiköthessenek Havannában; Gaston Salvatore így ír ennek a drámai történetnek az utolsó mozzanatairól a Spiegelben: „Így hát most ott ült közöttük azon a csendes-óceáni szigeten. Szürke, gyűrött ruhában. A gerillaharcosok ott guggoltak körülötte fáradtan szunyókálva rongyos khaki ingeikben és nadrágjaikban. Egykedvű eső esett. Nem tudtak Allendével szót váltani, nem beszéltek spanyolul. Indiók voltak. E szürke ruhás kísérő híján már rég holtraverten rohadtak volna egy koszos börtönben. Allendét nem zavarta, hogy ez a jelentéktelen győzelem, itt ebben az esőben, vereségnek tűnt föl. Versenyben állt az idővel, és ezt a vágtát megnyerte. Ám tudta, hogy a győzelem az, amelyre ő gondol, sok időbe kerül – sokkal többe, mint amennyire neki életéből futja.” De azért megadni nem adta meg magát.
Szeptember 19. Tegnap reggel öt óra húsz perckor kimentem az állomásra Ilia Mihályékat várni, akik az írószövetség vendégei. A vonat másfél órát késett, sétáltam föl s alá a peronon, a vendéglő is csak hétkor nyit. Bozsgott-nyüzsgött a pályaudvar, a hajnal az ingázók ideje, futottak a ki tudja, hová zötyögők, szemükben a csergő óráktól szertefoszlatott álom maradék kisködeivel, még nem elég ruganyosan mozgó végtagjaikban, egész testükben az éjszakai ölelések áramainak maradék bizsergésével. Parasztok hatalmas zsákok alatt görnyedezve; egy visongó óvodás csoport, csupa fiúcska, szigorú nénik pisszegtek rendezvén föl-fölbomló soraikat; egy csokor igen magas lány, bizonyára kosárlabdázók… Azután bemondta a hangosbeszélő, hogy találtak egy hároméves kisfiút, kék a pulóvere, fehér a sapkája, szülei jelentkezzenek a pályaudvari milíciaörsén. Azonnal mentem az őrsre, de nem voltam az első önkéntes kíváncsi, már ott őgyelgett néhány pálinkaszagú férfi, és a valóban szilvakék pulóveres, fehér zsokésapkás kisfiú ezektől még jobban megijedt, mint az egyenruhás milicistáktól, éktelenül és vigasztalhatatlanul bömbölt. Végül előkerült a mama, bal karján egy még éktelenebbül bömbölő kislánnyal, jobb kezében megszámlálhatatlan szatyorral; elment vásárolni és rábízta valakire a gyereket, de hiszen vásárolnia is kell az embernek, és sajnos csak két keze van… Azután befutott a kolozsvári gyors, fölbukkant N., megittunk a vendéglőben egy feketét, beszélgettünk. Mondtam neki, szép cikket olvastam Jőcséről, volt feleségéről, ha élne szegény, ugyancsak örvendene. Megöleltük egymást és ő elment. Ismét kimentem a sürgésbe, néztem a kivirradó pályaudvart, az érkező és induló vonatokat, a fülsértően dudáló, csomagokat, postát és újságokat szállító villanymotoros kis szerelvényeket a sínpárok közötti betonpástokon. És szép volt az a hajnali bábel, élveztem, mint hajdan élvezhette Zola, aki elsőként fedezte föl a nagyvárosok szépségeit és borzalmait. Azután… Elutazott tegnapelőtt Kizsima, és amikor elbúcsúztunk, nem fogott kezet velem, hanem homlokához emelte egymáshoz tapasztott két tenyerét, majd mélyen meghajolt. Talán sohase látom többé, de ez most igazán lényegtelen… Chilében szaporodnak a kivégzések. Micsoda ide nem illő ige: szaporodnak… Mi lesz a párttal. Corvalannal? Mi lesz Nerudával? Mi lesz a néppel, akit megaláznak, hazudni, ismét törleszkedni és alakoskodni kényszerítenek?
A Monde a chilei drámáról ír. Dráma, tragédia? Nincs a szépirodalomnak műfaja, de műszava se arra, ami ott igen messze s mégis oly testközelünkben történik.
Szeptember 21. A nyár utolsó napja. Ezt is megértük. Röptér. Belépek az indítási terembe. Egy kövérkés, rokonszenves arcú öregúr egy karosszékből rám szól: – Magát ismerem valahonnan. Bemutatkozom. D.-nek hívják, marosvásárhelyi. Megkérdi, olvastam-e Salamon Ernő naplóját. No, tudjam meg, hogy az, akit Ukrajnában kikötöttek, az ő maga volt. 243 embert számlált a század, amikor kiindultak és „tízen vagyunk még életben”. Hányan? Mindegy. Még életben vannak… Pattog a dobhártyám, néhány perc múlva Marosvásárhelyt leszünk.
… D. urat hazavisszük kocsin. Délelőtt, majd délután is megbeszélések az Igaz Szó szerkesztőségében. Az ebéd utáni szünetben a Forgószélben-t olvasom. Minden hőse ismerős, a holtak is, az élők is. Köztük éltem, előbb gyerekként, felnőttem, hozzájuk öregedtem, veszekedtem és egyetértettem velük s most kiderül, hogy a történelemmel találkoztam… Este az Arany Kakasba megyünk. Amint áthaladunk az első, a zöld termen, valaki a hátam mögül a nevemen szólít; – Szász úr… Megfordulok. D. úr egy harminc körüli szép hölgy társaságában. Odamegyek. – A menyasszonyom. Kezet csókolok.
Hányan maradtak abból a halálra ítélt századból? Holnap egyenlő lesz a nappal az éjszakával.
U.i. Meghalt Neruda. Ágyban, párnák közt, nem mint az, aki a segesvári tömegsírban tűnt el, nem mint a kommünárok, akiket falhoz állítottak, nem mint a pityeri munkások, akiket 1905-ben halomra lőttek, nem mint drága barátja, Garcia Lorca, akit tarkón lőttek, nem mint… Az nem lehet, hogy ezek a párhuzamok a végtelenben találkozzanak, más szóval: Az nem lehet, hogy soruk ne legyen véges. Egyébként Nerudával csak annyi történt, hogy a kegyes rák elorzott a kivégző osztag elől egy főbelövendőt. Egyik utolsó versében azt írta: „Ne csukjátok le a szemem a halálom után se… ” A jelek szerint az ember mégse halandó csupán, de jobbadára halhatatlan is.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 43. számában, 1973. október 26-án.
