„Harminckilenc lettél, Ferenc” – olvastam az Utunkban, és mintha csak néhány napra rá, azt mondja nekem Gaál Gábor, hogy „Szász, maga holnap reggel kimegy az állomásra, és megvárja Szemlért”. Hogyan ismertem föl az állomáson, magam sem tudom, szorongtam is a brassói vonatra várván, végül csak megleltük egymást, s csendesen baktattunk a Szabadság tér felé az akkor még romos Horea úton. Ahogy ez ilyenkor lenni szokott, én hihetetlenül fiatalnak találtam őt, hiszen gyerekkorom óta olvastam a verseit, sőt az önéletrajzi regényét is az egyetemi éveiről. No, ő azután valósággal kacagott, hogy én milyen gyermekember vagyok, ahogy így most mellette lépdeltem a kolozsvári utcán.
És az egész tegnap történt. Vagy inkább tegnapelőtt? És elmúlt volna egy negyed század? Magam se hinném, ha nem lennének a polcomon az azóta írott verseskönyvei, műfordítás-kötetei, regényei, színdarabjai, összegyűjtött kritikai írásai. Hogy hatvanöt éves lenne? Percig se hinném, ha évei számánál nem lenne nagyobb megjelent könyveinek a száma. Lám, a tolvaj idő őt nem tudta meglopni. Kifogott ő rajta azzal, amit Gorkij valójában a tehetségnek nevezett: a szorgalmával. Azzal, hogy nem hagyta – Adyval szólva – ellovalni az időt, tehetsége mindent művé gyúrt át, literatúránkban mindeddig párját ritkítóan gazdag életművé.
Ha nem sorakoznának polcomon a Szemlér-müvek, azt hinném, hogy csak most érkeztünk be a városba az állomásról jövet, épp csak hogy megittunk egy kávét, épp csak hogy kijöttünk Gaáltól, hogy elmenjünk a Gambrinusba ebédelni, beszélgetni eltűnt barátairól, Szerb Antalról és Radnótiról, a nagy mesterről, Babitsról, a háború előtt és alatt megjelent román műfordításairól, az angol népdalokról, Salamon Ernőről, a brassói évekről, a fiatalokról, akik akkor mi voltunk.
Ha nem beszélgetnénk sokszor a fiatalokról most is, amikor már nem mi vagyunk azok, talán el sem hinném, hogy hatvanöt éves lettél, Ferenc. De ha már így van: erőt, egészséget, Tekintetes Uram!
Megjelent A Hét II. évfolyama 14. számában, 1971. április 2-án.
