Immár közhelyszámba megy a képzőművészetek és a közönség között táguló szakadék. A válság nem mai keletű. Hanem, valóban, mit is tegyen a művész, amidőn a látható világot a maga teljes hűségében visszaadja a fénykép, a film, amidőn a képtávíró percek alatt, a tévé pedig abban a pillanatban közvetíti valamely tárgy, személy, esemény, táj megszólalásig hű képét? Neki tehát, a művésznek le kell mondania a valósághűségről.
A modernek – mert Paulovics az – hűtlenül hűek a valósághoz. Lemondanak arról, hogy műveikkel a hasonlóság vagy éppen az azonosság illúzióját keltsék, és a lényegre törnek. Paulovics feltétlenül mindig valamely rejtett, belső valóságot tükröz, vágyai, lázakat, látomásokat, amelyek azonban mindig a valóság serkentésére születnek meg benne. Nézzük meg székesegyházait, városképeit. Ezek hasonlítanak is meg nem is valóságos székesegyházakhoz és városokhoz. Mert Paulovics mindenekelőtt azt adja vissza, amit ő látott, ahogy ő látta és érzékelte ezt vagy amazt a valóság-darabkát. Látása pedig a kortárs emberé, aki egyszerre több benyomást érzékel, akinek emlékeiben más dimenziót és összefüggést kapnak a dolgok.
Vagy itt van árvíz-képe, az 1970. május 11. Nincs itt semmi felszínes hasonlóság, de hiszen minek is lenne erre szükség, mikor millió fénykép és híradó-filmkocka híven tanúskodik a történtekről. De ez a kavargó látomás, ez a fojtogató fekete hullámzás, ez az emberért kiáltó grafikai sikoly többet mond minden fényképnél, arról hogy mit érez az ember, amikor a természet nekiszabadult erőivel kell farkasszemet néznie. Nos, valóban Paulovics képeit elsősorban nem élvezni, hanem érteni kell!
