ZAHARIA STANCUtól alighanem úgy búcsúzunk, hogy vele egyben az olyan típusú nagy formátumú író is eltűnik az európai irodalmakból, amelyet a múlt század végén, a századfordulón és a XX. század elején viharzó társadalmi mozgalmak hoztak fölszínre – a szó legtisztább értelmében – a mélyből. Velük az elnyomott, kizsákmányolt, szellemi sötétségben sanyargatott nép szólalt meg közvetlenül az irodalomban, annak következményeként nyilván, hogy az elnyomottak, kizsákmányoltak, szellemi sötétzárkába vetettek a régi rendet tovább már nem tudván elviselni, új, világot fordító erőkként berobbantak a történelembe.
E sort Gorkij nyitja meg s a születésétől eltelt több mint száz év alatt a „viharmadár” nyomában a mélyből szárnyra keltek benépesítik az irodalmat. A sort Veres Péter után Zaharia Stancu zárja. Korszak zárul általa, egy a történelem által meghatározott élményvilág utolsó míves szavú tanúja távozott vele. Nem, nem „a forgandó szerencse”…
A történelemnek nincs már módjában, hogy hasonló életpálya ívét újra megteremtse. Az utat az 1907-es parasztlázadók féljobbágysorban tengődő családjából – hová is? a Herder-díjig? az írószövetség elnöki székéig? az íróasztalig, amelynél a remeklések születtek? Mindháromig, és ezzel a pályaívnek csak halovány körvonalai derengenek föl, mert a teljes képhez az ellentétek és az összefüggések egész szövevényét meg kell rajzolni. A jobbágycsalád első írástudójának útját az akadémiai tagságig; a szolgalegény útját a kommunista pártig, a Nemzetgyűlés képviselői tisztségéig; a tímárinas útját az újságíróig, az irodalmi lapalapítóig, a főszerkesztőig; a bolti szolga, a krajcáros keresetű kistisztviselő útját az egyetemi végzettségig, a Nemzeti Színház igazgatóságáig. Benne feszül ebben az ívben az elmúlt hatvan-hetven esztendő annyi európai forradalmas fordulattal rokonhoni történelme. S ez feszül magában az életműben is.
KÖZTUDOTT, hogy az irodalomban költőként indult, halk szavú, szinte bársonyos hangú költészetében meg se szólal az újságíró, a viharokat kavaró publicista vulkanikus vérmérséklete. Csakhogy ezekben a pályakezdő versekben a halk szomorúság, amellyel nevén nevezi azt a tárgyi és természeti világot, amelyből elszármazott, mélységesen rokon azzal az éles, felforgató hanggal, amellyel nevén nevezi a kora társadalmi valóságát, azt a világot, mely szemben áll amazzal, ahonnan ő jött. A líra és publicisztika e szellemi munkamegosztásával alkotói műhelyében maga próbált szakítani, amidőn a harmincas évek vége felé és a negyvenes évek elején regénnyel is próbálkozott. De az úri osztályokat kegyetlen szatírával támadó regénykísérletek még alig árulkodnak egészen sajátos, igazi tárgyát s témáját még csak ezután meglelendő tehetségéről. A prózaíró egy időre elhallgatott, de nem a költő, nem az újságíró. A leselkedő, majd térthódító fasizmussal bajvívó publicista szava oly visszhangosan szól, hogy a fasiszta diktatúra a hírhedt Tîrgu Jiu-i táborba internálja. Hol is lehetett volna a helye ennek a csattanós szavú újságírónak, aki már első közölt cikkében a társadalmi igazságtalanság ellen tiltakozott, mint a fasizmussal szemben, a demokraták, a kommunisták oldalán? És hol a költőé, ha nyílván nem ugyanott? A költőé, aki Egyszerű versek címen adta ki első kötetét, miközben az ordas eszmék hívei talán semmit sem gyűlöltek jobban, mint az egyszerű emberséget, ami oly idegenül és taszítóan szegült szembe a fasizmus vérgőzös mítoszokba bonyolódott dadogásával.
A FELSZABADULÁS azután meghozta az ő írói felszabadulását is, hiszen az írónak teljes önmagára lelnie egyet jelent a szabadsággal, művészi személyisége felszabadulásával. A Mezítláb minden kétséget kizáróan korszakos mű. Nemcsak az elnyomás ábrázolása mélyebb és a pokol minden dimenzióját átölelőbb, de a lázadásé is. Ez utóbbi motivációjának teljessége is úttörő a román prózában, éppen a történelem megértésének racionalizmusa végett, amely az emberi sorsalakulások lírai rajzában érvényesül. Ez a regény teljes művészi hitellel mondta ki, hogy a régi társadalom igazságtalan törvényei szerint és egy új társadalmi rend igazságai nélkül nem lehet élni. A Mezítláb különös hitele, ereje, sodrása éppen líraiságában rejlik, mely egyfelől megóvta az írót a népábrázolás már-már hagyományossá vált naturalizmusától, másfelől pedig sajátos lüktetéssel, a lázas vallomások valóság és álom határán repkedő vörhenyes tűzével világítja be az egész szöveget. (Okkal lehetünk büszkék arra, hogy a regény huszonhárom fordítása közül az elsőt mi, romániai magyarok végeztük el Szemlér Ferenc személyében. S ha már a fordításokról esik szó, azt sincs miért elhallgatnunk, hogy az évek során Zaharia Stancu számtalan regényének, elbeszélésének és versének bőven akadt méltó fordítója a romániai magyar írók között. A nyáron láttam őt – ki gondolta volna, hogy utolsó nyara lesz? – a Piros fa című, magyarra fordított verseinek gyűjteményét lapozgatni, és szomorkás mosolyát föloldó örömét megcsillanni, amikor az általam fölolvasott magyar fordításokban fölismerte az eredeti vers ütemét vagy muzsikáját.
A MEZÍTLÁB valójában egész prózai művének kiindulópontja, de egyben forrása is. Nemcsak főhőse, Darie, tűnik föl azután más regényekben is, de a Mezítlábból ismert táj, a Duna lapálya is legtöbb regényében visszatér, és a feltűnő hősök számtalan vonása az ősökre üt vissza, mintha azonos hősök tűnnének föl az idő múlása ellenére, mintegy a nép örökkévalóságának jelképeként. De a forrást állandóan visszaidéző legfőbb mozzanat mégis Darie, aki végigéli és végigjárja századunk feléig a történelem legfontosabb mozzanatait és színhelyeit.
A Mezítlábból nő ki az az egész regénysor, amit Stancu annyiszor újra és újratervezett, amelyet annyiszor átírt és átszerkesztett, állandóan új fejezetekkel, különálló elbeszélésekként is érvényes, de az egészbe szervesen beépülő részekkel bővített s amely Darie sorsával (nyilván a maga sorsával) szólaltatta meg népe sorsát. E regénysorhoz tartozik a Sirató is, melynek lázas, önvallomásos hangja azonos legtöbb regényének, de mindenekelőtt a Mezítlábnak hangjával; a már öregedő író megrendítő férfiassággal, az elhivatottak és az egyszerű emberségüket megőrző emberek nagyságával néz farkasszemet e patakzó bőséggel áradó monológban a halállal. A korai prózai próbálkozásokat leszámítva e regénysorhoz csak a Karaván nem tartozik szervesen. De az életműhöz annál inkább. A fasiszta terror által űzetett cigányok tragikus pusztulását ábrázoló regény mintegy visszarímel Stancu antifasiszta publicisztikájára.
Tőle magától tudom, mennyire jelentős volt számára ez a regény, mely java prózai termésének stílusban-hangban is különálló darabja. Hatszor írta át, mindig elégedetlenül, újra és újra nekiült az átírásához, mint aki kötelességének tartotta, hogy regényben is tanúskodjék az igazságtalanság legbűnösebb korszakáról és a higgadt, objektiválódó epika erejével is leleplezze a barbárságot. Azután a regényíró elhallgatott és újra megszólalt a költő. Utolsó kötetei közül az egyik címe visszaszól az elsőhöz: ott az egyszerű volt a jelző itt pedig a csöndes. A suttogó halk hang újra megszólal, mintha nem múlt volna el annyi évtized, pedig éppen az idő múlásáról szólnak a versek. A lírai kör ezzel lezárul. Vele – most már tudjuk – a mű is.
ÉRTÉKÉT pontosan fölmérni immár az irodalomtörténet dolga. Megannyi összetevője közül feltűnik hiteles, új eszmeiségtől áthatott nemzeti jellege. Stancu nem csak művében szólaltatta meg a nemzeti sajátságokat, egész embersége, szavajárása, taglejtése, fiziognómiája a román nemzeti vonásokat sugározta. Ezért is volt oly mélyen és természetesen – egész lényével e meggyőződését kifejezve – internacionalista, a néptestvériség föltétlen, tudatos és egyben ösztönös híve, a népek közötti barátság szószólója, a nemzeti kultúrák kölcsönös megismerésének istápolója. Közismert különös gondossága, amellyel az írószövetség vezetőjeként a romániai nemzetiségek irodalmával – s ezen belül a romániai magyar irodalommal – törődött. Anélkül, hogy ismerte volna a nemzetiségek nyelveit, kitűnő – mintha veleszületett – érzéke volt, az elvi vonatkozásokon túl, az ügyes-bajos, gyakorlati, irodalomszervezési kérdések megoldásához. Persze, a kérdéshez való érzéke jó iskolában művelődött, finomodott és tudatosodott: a történelem és a történelem meghallóinak iskolájában. S mindezt oly magától értetődően, oly benső kellemmel csinálta, mint ahogy más ügyekhez nyúlt. Vagy ahogy ruháit viselte, melyeket mintha maga a természet szabott volna testére.
Hosszú éveken át felgyűlt emlékeim közül most mindenik elhalványul, és csak az általános, mindig tudatosodó érzés sajdul meg ismét bennem, amely valahányszor csak vele lehettem, mindig végigfutott idegeimen, nevezetesen, hogy rendkívüli jelenséggel van dolgom, mintha rendkívüli természeti tüneménnyel, mely egyben értelmet sugároz. Vagyis hát – milyen egyszerű és milyen fájdalmas, mert hiszen elvesztettük –: egy emberrel. Az emlékek, nos, a szememben még mindig ott kápráznak a temetési menettel szembejövő autók fényszórói. Hiába próbálok visszatekinteni, emlékek helyett, mindegyre a halottnak tisztelgő kivont fénykardok villogását látom. A halottnak? Inkább a halhatatlannak.
Megjelent A Hét V. évfolyama 50. számában, 1974. december 13-án.