NÉGYSZÁZÖTVEN esztendő telt el születése óta, és a Béke Világtanács azt ajánlja, hogy világszerte emlékezzenek meg erről az évfordulóról. Pierre de Ronsard emlékezetét manapság már nem kell ébresztgetni, szinte érthetetlennek tűnik azonban, hogyan feledkezhettek meg róla annyi ideig az utódok, miért merült feledésbe neve-műve, mígnem éppen a hangjától-tartásától oly idegen romantikusok újra felfedezték.
Ami természetesnek tetszik Villon utóéletével – aki fittyet hányt törvénynek és udvaroknak, s így az udvari törvényeknek – kevésbé annak a Ronsard-éval, aki a szabályokat betartotta, mindenekelőtt a társadalmi játékszabályokat, de költészetében az egyetemes humánum íratlan törvényei szerint szólt az ember minden dolgairól.
VÉLETLENÜL LETT KÖLTŐ, pontosabban költői tehetségét egy baleset következtében – megsüketült – fedezte föl, mindaddig energiáit udvari szolgálatokra fordította, francia nagyurak apródja volt, királyi követségek tagjaként utazott külországokban. Fontos-e vajon ez az életrajzi mozzanat? Az életműre nincs meghatározó jelentőséggel, de alkalom arra, hogy ismételten fölfigyeljünk az emberi alkotóképesség többértékűségére, azokra a szellemi kompenzációs lehetőségekre, amelyek segítségével az emberi személyiség megnyilvánulhat. Ronsard költészetének művelt tudatossága nyilván annak köszönhető, hogy a balesete okán az áhított udvari pályától búcsúzni kényszerülő férfi szigorú szenvedéllyel és titáni energiával látott hozzá a költészet, a művészetek és a nyelvek tanulmányozásához. Mindenekelőtt anyanyelvét tanulmányozta tüzetesen, ennek tudható be, hogy bár reneszánsz lélekként maga is híven tisztelte az antik mestereket, mégis elvetette kortársának és Pléiade-beli költői kortársának, Baïfnak kísérletét az időmértékes verselés francia meghonosítására, és az ő műve határozta meg, hogy a francia költészet nem pártolt el a francia nyelv természetéből fakadó hangsúlyos verseléstől. Ezzel egyben a természetességtől.
SZÁMUNKRA ez a legrokonszenvesebb, mert hozzánk legközelebb álló vonása a ronsard-i életműnek. A sallangtalansága. Az antik jelképességen átsütő érzelmek mesterkéltségtől ment, csöndes és őszinte áramlása. A póztalansága. A szenvelgés helyett a szenvedés. A szépelgés helyett az öröm szavának szerzett hitelt. Az érzelmek költészetét alkotta meg és elvetette a költői érzelmességet. Gazdag és sokrétű életművének a szerelmi költészete a legszebb, a mindmáig legidőtállóbb vonulata. A szerelmes ódák, dalok, elégiák, szonettek közül én az utóbbiakat szeretem leginkább, s azok közül is az Héléne-hez írottakat. A reménykedő szerelmes gyötrelmes vágyakozását nemigen fejezte ki költő fegyelmezettebb, mégis büszkébb férfiassággal, mint Ronsard a Ha majd öreg leszel című szonettjében: „Ha majd öreg leszel és este gyertyafénynél / tűz mellett üldögélsz, s az orsót pörgeted, / csodálkozva fogod zümmögni rímemet.” Csöndesen indul a vers és csöndesen csobog tovább: „Én a sírban leszek, csonttalan árny, aki / mirtuszlombok alatt kínjait piheni; / te öreg néni a tűzhelynél, aki fázik, / s bánja szerelmemet, és hogy megtagadott.“ (Szabó Lőrinc fordítása.) Ezek a halk, szemérmesen fájdalmas sorok az idő roppant gomolygásában összecsengenek a Nagyon fáj József Attilájának parttalan szenvedélyű sikolyával és szikrázó racionalizmusával: „Azt tagadta meg, amit ér…“ Nem mintha különösen ámulandó lenne az örök emberi érzelmek összecsengése, de azért bizonyosságnak nem rossz dolog újra és újra fölfedezni emberi mivoltunk állandóit, s azt sem, hogy a költészet mily makacsul ápolja hosszú évszázadok óta érzelmi kultúránkat.
Megjelent A Hét V. évfolyama 42. számában, 1974. október 18-án.
